Könyv huszonhat

A Zodiac egy órával később érte el a Great Bay vizét. A fedélzetén lévő négy férfi sportzakót és nadrágot viselt, s a helyi hatóságok miatt mindegyiküknek kis táska volt a kezében, benne egyetlen éjszakára szükséges holmival. Miután kikötöttek a Bobby's Marinánál, a férfiak beszálltak egy ott várakozó taxiba, és nagy sebességgel a repülőtér felé tartottak. Ott, miután átjutottak az útlevélvizsgálaton – valamennyien hamis papírokkal –, felszálltak egy rájuk várakozó Gulfstream V magángépre. A legénység már korábban rögzítette a repülési tervet, és felszállási engedélyt kért. Egy órával ezután, helyi idő szerint délelőtt tizenegy óra harminchét perckor a gép felszállt. Úti célja a kloteni reptér volt Zürichben. Amikor a Gulfstream a Simpson Bay vize fölé emelkedett, Adrian Carter elintézett három telefonhívást: először a CIA igazgatójával beszélt, másodszor az Ügynökség azon osztályával, amely a titkos utazásokra specializálódott, harmadszor pedig az Ügynökség egyik orvosával, aki a sebesült ügynökök optimálisnak nem nevezhető körülmények közötti kezelésére specializálta magát. Aztán kinyitotta a fali széfjét, és kivett egyet a három levéltárca közül. A tárcában egy hamis útlevél volt a hozzá tartozó azonosító iratok, hitelkártyák, némi készpénz és néhány fénykép társaságában, amelyek egy nem létező családról készültek. Tíz perccel később már a nyugati parkolón haladt keresztül Volvo szedánja felé. A főhadiszállásról ismét kiment a terepre. S a terepügynök Zugba tartott. München központjában Uzi Navot épp kései ebédjét fogyasztotta a német BND egyik fizetett informátorának társaságában, amikor sürgős hívást kapott Tel-Avivból. A hívás nem egyszerűen a hadműveletiektől érkezett, hanem egyenesen Ámosz Sarrett-től. Rövid és egyoldalú beszélgetést folytattak. Navot némán hallgatta Ámosz szavait, csak időnként mordult egyet, hogy biztosítsa Ámoszt, megértette, mi a dolga, aztán letette a telefont. Navot nem akarta, hogy a német biztonsági ember megtudja, a Cég épp egy komoly krízishelyzet közepén van, ezért az étteremben maradt még harminc percig, s az asztal alatt darabokra tépte hüvelykujjának körmét, mire a német végzett a rétessel és a kávéval. Három óra tizenötkor E osztályú Mercedesének kormánya mögött ült, és három harminckor már az E54-es autópályán száguldott nyugat felé. Fogd fel úgy, mint egy meghallgatást, mondta Ámosz. Ha jól csinálod, a Különleges Műveletek máris a tiéd. Am ahogy Uzi Navot Zürich felé hajtott a halványuló délutáni fényben, a kinevezése volt az utolsó, amire gondolt. Sarah-t akarta – egy darabban. Sarah azonban a narkotikumok ködébe veszve, tudatában sem volt a körülötte kavargó eseményeknek. Még a saját testéről sem volt tudomása. Nem tudta, hogy egy hátrafelé néző ülésen hever egy kelet felé tartó Falcon 2000-esen, melyet a caracasi Meridián Executive Air Services működtetett, ami teljes mértékben az AAB Holdings Rijád-Genf tulajdonát képezte. Nem tudta, hogy megbilincselték a kezét, és béklyót kötöttek a lábára. Vagy hogy Vezír bin Talal kedvességének jeleként karmazsinvörös duzzanat keletkezett a jobb arcán. Vagy hogy a vele szemben ülő Jean-Michel, akitől csupán egy aprócska faasztal választja el, épp valami holland pornóújságot lapozgat, és scotchot szopogat, amit a saintmartini reptéren szerzett be vámmentesen. Sarah csupán az álmainak volt tudatában. Halványan érezte ugyan, hogy az előtte felvonuló képek nem valóságosak, de nem volt ereje, hogy uralja őket. Hallotta, hogy megszólal egy telefon, és amikor felvette a kagylót, Ben hangját hallotta, de ahelyett, hogy a férfi a World Trade Center déli tornyának készült volna ütközni, épségben megérkezett Los Angelesbe, s épp a megbeszélésre tartott. Sarah belépett egy impozáns georgetowni házba, de nem Adrian Carter fogadta, hanem Zizi al-Bakari. Aztán egy elhanyagolt angliai vidéki házban találta magát, amit nem Gabriel és csapata foglalt el, hanem egy szaúdi terroristasejt, akik a következő csapásukat tervezgették. Még több kép következett, egyik a másik után. Gyönyörű jacht úszott előre a vér tengerében. Egy londoni galériában halottak portréi lógtak a falakon. Végül egy őszes halántékú, smaragdzöld szemű restaurátort látott, aki egy öltözőasztalhoz bilincselt nőt ábrázoló festmény előtt állt. A restaurátor Gabriel volt, a nő a festményen Sarah. A kép egyszer csak kigyulladt, s mikor a lángok visszahúzódtak, Sarah csak Jean-Michel arcát látta maga előtt. – Hová megyünk? – Először kiderítjük, kinek dolgozol – felelte JeanMichel. – Aztán meghalsz. Sarah becsukta a szemét fájdalmában, amikor egy tű fúródott a combjába. Olvadt fém. Fekete víz…