Könyv huszonhárom

A Gabriel kijelentését követő két óra az emberek és a felszerelés csendes mozgatásával telt, amiből a sziget gyanútlan lakossága szinte semmit sem vett észre. Sarah is csak egyetlen részlet tanúja volt, mert épp a privát fedélzetén üldögélt fehér köntösbe burkolózva, amikor a Sun Dancer felszedte a horgonyt, és szép lassan beleveszett a sűrűsödő sötétségbe. A délutáni viharos szél már elült, csupán langyos szellő lengedezett a kikötő bejáratánál horgonyzó jachtok körül. Sarah lehunyta a szemét. Fájt a feje a naptól, és a túl sok rosétól fémes ízt érzett a szájában. Két kézzel kapaszkodott a kellemetlen érzésbe, mert olyasmi volt, amivel le tudta kötni magát a rá váró események előtt. Az órájára pillantott, a Harry Winston órára, amit a Dzsihád Rt. elnök-vezérigazgatójától kapott. Az óra hét húszat mutatott. Nemsokára otthon lesz. Elnézett az Alexandra tatja felé, és látta, hogy a Sikorsky sötét és mozdulatlan. Ma este motoros hajóval készültek kimenni a partra. Háromnegyed nyolcra tervezték az indulást. Az előkészületekről Manszúr gondoskodott, Zizi utazási osztályának szüntelenül tevékeny főnöke. Kérem, ne késsen el, Miss Sarah, mondta neki korábban Manszúr. Zizi azt javasolta, hogy valami különlegeset vegyen fel. A Le Tetou a kedvenc éttermem a szigeten, mondta. Emlékezetes este ígérkezik. Feltámadt a szél, és a kikötőben valami érces csattanással hozzácsapódott egy bójához. Újabb pillantást vetett az órájára, és látta, hogy hét óra huszonöt van. Átengedte magát annak, hogy elképzelje, milyen lesz, amikor újra mindannyian együtt vannak. Talán lesz egy családi ebéd, mint azok voltak, amelyeket a nem létező udvarházban költöttek el Surreyben. Bár az evés lehet, hogy nem illik majd a körülményekhez. De bárhogy legyen is, vágyott rá, hogy megölelje őket. Szerette őket. Szerette mindnyájukat. Szerette őket, mert mindenki más gyűlölte őket. Szerette őket, mert a józanság szigetét képviselték a fanatikusok óceánjának közepén, és mert félt, hogy a történelem hulláma egy nap majd elsöpri őket, s ha csak egy pillanatra is, de közéjük akart tartozni. Szerette rejtett fájdalmukat és azt a képességüket, hogy tudnak örülni, szerette az életvágyukat és a megvetésüket azok iránt, akik ártatlanokat gyilkolnak. Mindannyiuk élete céllal bírt, és Sarah szemében mind egy-egy kis csoda volt. Dinára gondolt – a gyönyörű, sebhelyes Dinára, aki utolsónak született hat gyerek közül. Egy-egy gyerek – minden egymillió áldozatért. A családjából egyedül az apja élte túl a holokausztot, mesélte Dina Sarah-nak. Miután Izraelbe jött, felvette a Sárid nevet, ami héberül „maradék”-ot jelent, utolsó gyermekének pedig a Dina nevet adta, aminek a jelentése: „megbosszult”. Dina Sarid vagyok, mondta a lány. Én vagyok a megbosszult maradék. És ma este, gondolta Sarah, együtt harcolunk. Fél nyolc volt, és ő még mindig nem állt fel a székből. Szándékosan késlekedett. Csak pár percet akart öltözködésre szánni – nehogy óvatlanul olyan jeleket adjon le, amelyek arra utalnak, hogy nem áll szándékában visszatérni. Ne hozz magaddal semmit, állt Rimona üzenetében. Hagyj kupit a szobádban. Így aztán még öt percig a fedélzeten maradt, mielőtt felállt és bement a kabinjába. Hagyta, hogy a köntös lecsússzon a válláról, és a földre essen, aztán gyorsan bugyit és melltartót vett fel. A ruhája, egy laza, sáfrányszínű nadrágkosztüm, amit Nadia vett neki előző délután Gustaviában, a bevetetlen ágyon hevert. Gyorsan beleugrott, aztán odament a fürdőszobai öltözőasztalhoz. Felvette az arany karperecet, de a többi ékszert, amit Zizitől kapott, otthagyta a pulton. Mikor a hajára került a sor, első ízben bizonytalanodott el. Tűzze fel, vagy hagyja kiengedve? Úgy döntött, hogy kiengedve marad. Ez lesz az első lépés vissza a régi életéhez. Amiről Gabriel azt mondta, soha nem lesz olyan, mint volt. Visszament a szobába, és még egyszer utoljára körbenézett. Hagyj kupit a szobádban. Küldetés teljesítve. Ne hozz magaddal semmit. Se kézitáska, se pénztárca, se hitelkártya, se készpénz, de hát mit törődik az ember hitelkártyákkal vagy pénzzel, ha Zizi al-Bakari kíséretéhez tartozik? Kiment a folyosóra, és becsukta az ajtót, ügyelve rá, hogy ne legyen bezárva. Aztán a tat felé vette az irányt, ahol a motoros hajók vártak rájuk. Rafik és Jean-Michel a fedélzetre segítette, és a hajó hátuljában bepréselődött az Abdulok közé. Zizi szemben ült vele, Nadia mellett. Ahogy a hajó elindult a part felé, apa és lánya behatóan fürkészték Sarah-t a sötétben. – Fel kellett volna vennie a gyöngysort, Sarah. Jól illett volna a nadrágkosztümjéhez. De örülök, hogy megint kibontotta a haját. Sokkal csinosabb így. Feltűzött hajjal nem tetszett nekem. – Nadiára nézett. – Nem gondolod, hogy szebb kibontott hajjal? De mielőtt Nadia válaszolhatott volna, Hasszán egy kinyitott mobilt nyomott Zizi tenyerébe, és mormogott valamit arabul, ami ijesztően fontosnak tűnt. Sarah a belső kikötő felé nézett, ahol négy fekete Toyota Land Cruiser várakozott a rakpart szélén. Kíváncsiskodók kis csoportja gyűlt össze a parton, abban a reményben, hogy vethetnek egy pillantást a hírességre, akit ilyen lenyűgöző autókíséret vár egy ilyen kis szigeten. A sötét hajú lány, aki ötven méterrel odébb ült a kilátónál, egy percig sem törődött a hírességgel. A megbosszult maradék csak bámult maga elé, s láthatóan sokkal súlyosabb gondolatok foglalkoztatták. A saline-i strand a sziget azon pár strandjának egyike, ahol nincsenek szállodák vagy villák. A hullámtörőkön megcsillanó holdfénytől eltekintve sötét volt. Mordeháj nyolc óra öt perckor szállt partra az első Zodiackal. Oded két perccel később követte a saját Zodiacján, műanyag kötéllel vontatva egy harmadikat. Nyolc tízkor leadták a jelet Gabrielnek. A Saline Csoport a helyén. Ezzel nyitva állt a menekülő útvonal. Mint mindig, a saint-jeani strand ezen az estén is lassan ürült ki, s a kitartóbbak a sűrűsödő sötétség ellenére még mindig ott üldögéltek a homokban. A repülőtéri kifutópálya végében, egy viharvert jelzőtábla közelében, ami az alacsonyan szálló gépekre hívta fel a figyelmet, kisebb buli folyt. Négyen voltak a bulizok, három férfi és egy sötét hajú lány, aki néhány perccel korábban érkezett Gustaviából motorral. Egyikük hozott magával néhány Heinekent; a másik meg egy hordozható CD-lejátszót, amin épp Bob Marley szólt. A három férfi különböző kényelmes pózokban heverészett. Ketten közülük, egy kemény kinézetű, himlőhelyes arcú férfi és szelídebb társa, akinek fürge, barna szeme és lobogó haja volt, egyik cigarettát szívta a másik után. A lány táncolt a zenére, fehér blúza lágyan csillogott a holdfényben. Bár a viselkedésük alapján ez nem volt egyértelmű, a legnagyobb körültekintéssel választottak helyet a bulizáshoz. Onnan, ahol voltak, figyelni tudták a Gustavia felől érkező forgalmat, illetve azt a nagyszabású privát vacsorát, amely épp akkor vette kezdetét úgy száz méterrel lejjebb a strandon, a Le Tetou étteremben. Nyolc óra harminckor az egyik férfi, a keményebbik a himlőhelyes arccal, hívást fogadott a mobilján. De a mobil nem hétköznapi telefon volt, hanem kétirányú rádió, ami képes volt biztonságos adás küldésére és vételére. Egy másodperccel a hívás után a férfi két társával együtt felállt, és nagy zajjal visszament az útra, ahol beszálltak egy Suzuki Vitarába. A fehér ruhás lány ott maradt a strandon, és Bob Marleyt hallgatott, miközben az öböl vize fölött meglátott egy turbólégcsavaros magánrepülőt lefelé ereszkedni a kifutópálya irányában. Odanézett a viharvert jelzőtáblára: VIGYÁZAT! ALACSONYAN SZÁLLÓ REPÜLŐK. A csökönyösség a természetéhez tartozott, így oda se bagózott a figyelmeztetésre. Feltekerte a hangerőt, és táncolt tovább, miközben a repülőgép elzúgott a feje fölött. A Marigot Bay strandja kicsi, sziklás, és a helyieket leszámítva, akik ott tárolják a hajóikat, ritkán használja bárki. A parti útról van egy kis leágazás, amin két vagy három autó fér el, onnan pedig rozoga falépcső vezet a strandra. Azon az estén két Piaggio motor foglalta el a leágazást. Tulajdonosaik a sötétbe borult strandon tartózkodtak, egy felfordított evezős csónakra telepedve. Mindkettejüknek műanyag hátizsák volt a lábánál, és mindkét hátizsákban két hangtompítós kézifegyver lapult. A fiatalabbik férfi 45 kaliberű Barak SP-2l-eseket cipelt. Idősebbik társa a kisebb fegyvereket részesítette előnyben, s mindig is az olasz pisztolyok voltak a kedvencei. Két 9 mm-es Beretta lapult a zsákjában. Saint-Jeanban időző honfitársaikkal ellentétben ők ketten nem ittak, nem hallgattak zenét, és nem vettek részt semmilyen más látszatmulatozásban. Mindketten néma csöndben voltak, és lassan, egyenletesen lélegeztek, hogy csillapítsák szívük eszeveszett dobogását. Az idősebbik férfi a forgalmat figyelte az úton, a fiatalabbik a lágy hullámverésre koncentrált. De közben mindketten azt a jelenetet képzelték maguk elé, aminek néhány pillanattal később kellett kibontakoznia a kiszögellés végénél lévő villában. Nyolc harminckor az idősebbik a szája elé emelte a rádióját, és kimondott két szót: – Gyerünk, Dina. Jean-Michel felesége, Monique vette észre a lányt elsőként. Épp megkapták az italokat; Zizi az imént szólított fel mindenkit, hogy élvezzék a vacsorát, mert ez lesz az utolsó, amit Saint-Bart'sban fogyasztanak. Sarah az asztal túlsó végén ült Herr Wehrli mellett. A svájci bankár Ernst Ludwig Kirchner művészete iránti csodálatát vitatta meg vele, amikor Sarah a szeme sarkából észrevette, hogy Monique hirtelen félrefordítja szögletes fejét, amitől meglibben a haja. – Ott az a lány – mondta Monique, senkihez sem intézve szavait. – Akinek az a borzalmas sebhely van a lábán. Emlékszik rá, Sarah? Tegnap láttuk a saline-i strandon. Hál' istennek, most nadrágot visel. Sarah elnézést kért a svájci bankártól, és követte Monique pillantását. A lány a víz mellett sétált, fehér blúzt viselt és farmert, amit feltűrt a lábán. Ahogy közeledett az étteremhez, az egyik testőr előrelépett, és megpróbálta útját állni. Bár nem hallotta a beszélgetésüket, Sarah szinte maga előtt látta, ahogy a lány érvényesíteni kívánja jogait, hogy végigsétáljon egy nyilvános partszakaszon, függetlenül attól, hogy a Le Tetou-ban épp privát rendezvény zajlik kiemelt biztonsági intézkedések mellett. Céges szabály, gondolta. Ne próbálj láthatatlanná válni. Kelts feltűnést. A testőr végül engedett, és a lány lassan elbicegett mellettük, és beleolvadt a sötétségbe. Sarah várt még egy pillanatot, aztán áthajolt az asztalon Monique előtt, és JeanMichel fülébe súgta. – Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek. – Mi a gond? – Túl sok bort ittam ebédre. Majdnem elhánytam magam a hajóban. – Ki akar menni a vécére? – Kikísérne, Jean-Michel? Jean-Michel bólintott, és felállt. – Várjatok – szólalt meg Monique. – Én is veletek megyek. Jean-Michel megrázta a fejét, de Monique felpattant, és talpra segítette Sarah-t. – Szegény lány rosszul van – sziszegte a férfinak franciául. – Egy nő gondoskodására van szüksége. Ugyanebben a pillanatban egy Suzuki Vitára állt be a Le Tetou parkolójába. Jószi ült a kormány mögött, Jákov és Lavon pedig hátul. Jákov betöltötte az első tárat a Berettájába, aztán az átjáróra szegezte tekintetét, és várta, hogy Sarah megjelenjen. Sarah hátrapillantott a válla fölött, ahogy elhagyták a strandot, és látta, hogy Zizi és Nadia őt bámulják. Megfordult, és egyenesen előrenézett. Jean-Michel haladt a bal oldalán, Monique a jobbon. Mindketten fogták a karját. Gyorsan keresztülvezették az étterem belső traktusán, aztán el a butik mellett. Az átjáróra súlyos árnyék borult. Jean-Michel kinyitotta a női vécé ajtaját, és felkapcsolta a villanyt, aztán vetett egy gyors pillantást körbe, és jelzett Sarah-nak, hogy bemehet. Az ajtó nagyot csapódott. Túl nagyot, gondolta Sarah. Gondosan bezárta, és belenézett a tükörbe. Az arc, amely visszabámult rá, már nem az ő arca volt. Akár Max Beckmann vagy Edvard Munch is festhette volna. Vagy Gabriel nagyapja, Viktor Frankéi. Egy rettegő nő portréja. A csukott ajtón keresztül hallotta Monique hangját, ahogy azt kérdezi, jól van-e. Sarah nem felelt. A mosdókagylóra támaszkodott, becsukta a szemét, és várt. – A francba – morogta Jákov. – Miért épp a kibaszott bokszolót kellett magával hoznia? – El tudod intézni? – kérdezte Lavon. – Azt hiszem, de ha rosszul alakulna valami, tedd meg nekem, hogy fejbe lövöd. – Én még sosem lőttem rá senkire. – Nem nehéz – mondta Jákov. – Tedd az ujjad a ravaszra, és húzd meg. Pontosan este nyolc harminckettő volt, amikor Gabriel megmászta a faragott lépcsőt Marigot Bay strandjánál. Szemellenzős bukósisakot viselt, a sisak alatt szájmikrofont és mini fülhallgatót. A fekete műanyag hátizsákot, amiben a Beretták voltak, a hátán vitte. Az egy lépéssel mögötte haladó Mihail hasonlóan volt öltözve. Felszálltak a járműveikre, és egyszerre gyújtották be a motort. Gabriel biccentett, és együtt hajtottak ki az üres útra. Lerobogtak egy meredek hegyen, Gabriel elöl, Mihail néhány méterrel mögötte. Az út keskeny volt, és mindkét oldalán kőfal szegélyezte. Előttük, egy újabb hegy csúcsán volt a Pointe Milou-hoz vezető leágazás. A kőfal szélénél motorbicikli parkolt. Rimona ült a motoron kék farmerben és szűk pólóban, arcát szemellenzős bukósisak takarta. Kettőt villantott az első lámpájával, amivel azt jelezte, hogy üres az út. Gabriel és Mihail nagy sebességgel fordult be, erősen bedőlve a kanyarban, aztán száguldottak tovább a kiszögellés felé. Feltárult előttük a holdfényben ragyogó tenger. Balra néptelen hegyoldal emelkedett, jobbra apró házikók sorakoztak. Az utolsó házból fekete kutya szaladt ki, és vadul ugatta őket, ahogy elszáguldottak. A következő kereszteződésnél postaládák voltak és egy apró néptelen buszmegálló. Egy szembejövő kocsi túl gyorsan vette be a kanyart, és átsodródott Gabriel oldalára. Gabriel lelassított, és megvárta, amíg elmegy, aztán újra gázt adott. Ebben a pillanatban hallotta meg a fülében Rimona hangját. – Van egy kis gond – mondta a lány nyugodt hangon. Ahogy befordult a kanyarban, Gabriel hátrapillantott, és már látta is, hogy mi az. Egy ütött-kopott kék Range Rover követte őket, Gendarmerie jelzéssel. A Le Tetou parkolójában Jákov épp az ajtónyitó után nyúlt, amikor meghallotta Rimonát a fülhallgatójában. Lavonra nézett, és megkérdezte: – Most meg mi a fasz van? A kérdésre Gabriel felelt. Kér rendőr ült a Roverben, egyikük a kormány mögött, magasabb rangú társa pedig az anyósülésen, kézi adóvevőt tartva a szája elé. Gabriel ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer hátrapillantson, és egyenesen előrenézett. A buszmegálló mögött elágazott az út. Bin Safik villája jobb felé volt. Gabriel és Mihail balra fordult. Pár másodperccel később lelassítottak, és hátranéztek. A rendőrök a másik irányba mentek. Gabriel lefékezett, és a következő lépést fontolgatta. Vajon a rendőrök rutin őrjáraton voltak, vagy valamilyen hívásra válaszoltak? Csupán rossz szerencséről volt szó, vagy annál többről? Egyetlenegy dologban volt csak biztos. Ahmed bin Safik a kezében volt, és ő halottnak akarta tudni. Megfordult, visszament az elágazáshoz, és elnézett a kiszögellés felé. Tiszta volt az út, a rendőröknek se híre, se hamva. Gyújtást adott, és belevetette magát a sötétségbe. A villához érve nyitva találta a biztonsági kaput, a rendőrség Range Roverje pedig ott parkolt a kocsifelhajtón. Ahmed bin Safik, a legveszedelmesebb terrorista a világon, épp pakolta be a bőröndjeit a Subarujába. A két francia rendőr meg segített neki! Gabriel visszament oda, ahol Mihail várt rá, és egyszerre számolt be az eseményekről az egész csapatnak. – A barátunk készül elhagyni a szigetet. És Zizi rendőri kíséretről is gondoskodott. – Kiszúrtak minket? – kérdezte Mihail. – Feltételeznünk kell, hogy igen. Vigyétek Sarah-t, és menjetek a Saline-hoz. – Attól tartok, ez már nem lehetséges – felelte Lavon. – Mi nem lehetséges? – Nem tudjuk kihozni Sarah-t – mondta. – Elveszítjük. Ököl csattant az ajtón háromszor egymás után. Feszült hang üvöltötte, hogy jöjjön ki. Sarah elfordította a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Jean-Michel állt az átjáróban Zizi négy testőrének társaságában. Megragadták a karját, és rángatták vissza a strand felé. A fehér kabriolet áthajtott a biztonsági kapun, és ráfordult az útra, nyomában a rendőrök Roverjével. A kis konvoj tizenöt másodperccel később elszáguldott Gabriel és Mihail mellett. A kocsi teteje még mindig le volt eresztve. Bin Safik mindkét keze a kormányon nyugodott, ő pedig egyenesen előretekintett. Gabriel Mihailra nézett, és egyszerre szólt az egész csapathoz a rádión. – Azonnal vigyetek mindenkit a Saline-hoz. Mindenkit. Hagyjatok itt nekem egy csónakot, de ti tűnjetek a szigetről. Aztán bin Safik és a rendőrök nyomába szegődött. – Ez fáj. – Bocsásson meg, Miss Sarah, de sietnünk kell. – Ugyan minek? Lemaradunk a főfogásról? – Bombariadó volt. Elhagyjuk a szigetet. – Bombariadó? Ki ellen? Mi ellen? – Kérem, Miss Sarah, erre most nincs idő. Igyekezzen. – Jól van, de engedje el a karomat. Ez fáj! Gabriel kétszáz méterrel maradt le a Rangé Rover mögött, és leoltott első lámpával hajtott. Áthaladtak Lorient falun, aztán Saint-Jeanon. Ahogy elszáguldottak az öböl mellett, Gabriel meglátta a Le Tetou tábláját. Lekapcsolta a gyújtást, és benézett a parkolóba, épp amikor Zizi és kísérete két másik rendőr felügyelete mellett beszállt a Land Cruiserekbe. Sarah-t Rafik és Jean-Michel fogta közre. Gabriel most már semmit sem tehetett. Vonakodva rákapcsolt, és bin Safik után hajtott. A reptér már ott volt közvetlenül előttük. A két jármű minden előzetes figyelmeztetés nélkül rátért a szolgálati útra, s egy nyitott biztonsági kapun keresztül a felszállópálya felé tartott. A kifutópálya végében turbólégcsavaros repülőgép várakozott járó motorral. Gabriel megállt az út szélén, és figyelte ahogy bin Safik, a nő és a két rendőr kiszállnak a kocsikból. A szaúdi terrorista és a nő azonnal felszállt a gépre, amíg a rendőrök bepakolták a csomagokat a raktérbe, a gép hasánál. Tizenöt másodperccel azután, hogy becsukódott a kabinajtó, a gép megindult előre, és felgyorsult a kifutópályán. Ahogy a repülőgép a Baie de Saint-Jean fölé emelkedett, Zizi konvoja sötét tömegként húzott el a Gustaviához vezető hegy irányában. Nyolc negyven volt, amikor Mordeháj és Oded kiszúrta Mihailt és Rimonát, ahogy másznak le a dűnéken a Saline strandja felé. Két perccel később négy újabb alak tűnt fel. Nyolc negyvenháromra Lavon kivételével mindenki a hajókon volt. – Hallottad, mit mondott, Eli – üvöltötte Jákov. – Azt akarja, hogy mind tűnjünk el a szigetről. – Tudom – mondta Lavon –, de én nem megyek el nélküle. Jákov látta, hogy nincs értelme vitázni. Kicsivel később a Zodiacok már a Sun Dancer felé tartottak a hullámokon át. Lavon figyelte, ahogy beleolvadnak a sötétségbe; aztán megfordult, és elkezdett járkálni a víz mellett. A konvoj nagy sebességgel kígyózott le a hegyről Gustavia felé. Gabriel, aki végig követte őket, jól látta a fényben úszó Alexandrát a kikötő szélénél. A Land Cruiserek két perccel később bekanyarodtak a kikötő parkolójába. Zizi testőrei professzionális gyorsasággal és precizitással bonyolították a ki– és beszállást. Sarah kiszabadítása szóba sem jöhetett. Gabriel egyetlenegyszer látta a lányt – sáfrányszín villanásként két magas, sötét alak között –, a következő másodpercben már ismét a tengeren voltak, útban az Alexandra jelentette menedék felé. Nem volt más választása, mint megfordulni, és elmenni egyenest Saline-ba, ahol Lavon várt rá. Az öböl felé vezető úton Gabriel mogorván ült a hajó orrában. – Emlékszel, mit mondtam neked ma délután, Gabriel? – Emlékszem, Eli. – Ha csak az egyik célt lehet megvalósítani az este, akkor az legyen Sarah. Ezt mondtam. – Tudom, Eli. – Ki hibázott? Mi? Vagy Sarah? – Ez most már nem számít. – Igazad van. Meg fogja ölni, hacsak nem tudjuk valahogy kimenekíteni. – Itt nem teszi meg. Így nem, hogy már a francia rendőrség is belekeveredett. – Majd megtalálja a módját. Senki sem ússza meg, aki elárulja Zizit. Ez Zizi egyik szabálya. – El kell távolítania Sarah-t – mondta Gabriel. – És persze tudni akarja majd, kinek dolgozik. – Vagyis talán lesz egy apró kis rés, amin beférkőzhetünk, attól függően, hogy Zizi milyen módszereket kíván majd használni, hogy megkapja a válaszait. Gabriel hallgatott. Lavon olvasott a gondolataiban. Elhozzuk a lányt, gondolta Gabriel. De csak remélhetjük, hogy marad is belőle valami, mire eljutunk odáig.