Könyv huszonhét

A Marktgasse tizenhármas szám alatti Flyaway Hotel inkább kényelmi, mint luxuscélokat szolgál. A homlokzata sima és szürkésbarna, az előcsarnok egyszerű és steril. Tulajdonképpen a hotel egyedüli jellegzetessége, hogy közel helyezkedik el a kloteni reptérhez, ami csak öt percre van tőle. Azon a havas februári estén a hotel egy titkos gyűlés helyszínéül szolgált, amiről a vezetőség és a helyi rendőrség a mai napig nem tud semmit. Két férfi érkezett Brüsszelből, egy másik Rómából, egy negyedik pedig Londonból. Mind a négyen szakértők voltak a fizikai megfigyelés területén. Mind a négyen álnéven jelentkeztek be, és hamis útlevelük volt. Az ötödik férfi Párizsból jött. Móse néven jelentkezett be, ami a saját neve volt. Ő nem a megfigyelés specialistája volt, hanem alacsony szintű futár, vagyis bodel. A kocsija, egy Audi A8-as odakint parkolt az utcán. A csomagtartóban egy bőrönd lapult, tele pisztolyokkal, rádiókkal, infraszemüvegekkel és balaclavákkal. A férfi, aki utolsónak érkezett, nem volt ismeretlen a recepciós lányok előtt, mert gyakran megfordult a kloteni repülőtéren, és több éjszakát töltött a Flyaway Hotelben, mint amennyire emlékezett. – Jó estét, Mr. Bridges – üdvözölte az egyik lány, amikor belépett az előcsarnokba. Öt perccel később a férfi már odafent volt a szobájában. Két percen belül a többiek is csatlakoztak hozzá. – Nemsokára leszáll egy gép Klotenben – mondta nekik. – A gép fedélzetén lesz egy lány. És mi teszünk róla, hogy ne haljon meg az éjjel. Sarah másodjára ébredt fel. Kinyitotta a szemét, csak annyi időre, hogy gyorsan felmérje a környezetét, aztán hamar lehunyta újra, mielőtt Jean-Michel egy újabb teli fecskendőt döfött volna a lábába. Leszálláshoz készülődtek, a gép rázkódott az erős turbulenciában. Sarah feje oldalra csuklott, s lüktető halántéka minden egyes rázkódásnál a kabin falának ütődött. Ujjai teljesen lebénultak a bilincs szorításától, a talpát meg mintha ezernyi tűvel szurkálták volna. Jean-Michel még mindig a vele szemben lévő ülésben terpeszkedett. A szeme csukva volt, ujjait összefűzte a nemi szerve fölött. A lány újból kinyitotta a szemét. Ködösen, homályosan látott, mintha fekete köd vette volna körül. Az arcához emelte két kezét, és szövetet tapintott. Ez egy csuklya, gondolta. Aztán végignézett magán, és látta, hogy a teste fekete lepelbe van tekerve. Jean-Michel beburkolta egy abajába. Halkan sírni kezdett. Jean-Michel kinyitotta az egyik szemét, és rosszindulatúan ránézett. – Mi a probléma, Sarah? – Szaúd-Arábiába visznek, ugye? – Svájcba megyünk, ahogy Zizi mondta magának. – Minek az abaja? – Az abaja megkönnyíti a bejutást az országba. Ha a svájci vámosok lefátyolozott szaúdi nőt látnak, hajlamosak végtelenül udvariasnak lenni. –Újabb groteszk vigyort küldött a lány felé. – Szerintem szégyen egy hozzád hasonló csajt fekete lepelbe bújtatni, de élveztem, mikor rád adtam. – Maga egy disznó, Jean-Michel. Sarah nem látta az ütést – egy jól irányzott ütést visszakézről, ami pontosan a feldagadt jobb arcán landolt. Mire visszanyerte a látását, Jean-Michel már ismét a helyén ült. A turbulencia hirtelen dobálni kezdte a gépet. Sarah érezte, ahogy az epe feljön a torkába. – Azt hiszem, rosszul leszek. – Mint a Le Tetou-ban? Gondolkozz, Sarah, gondolkozz. – Tényleg rosszul voltam a Le Tetou-ban, maga idióta. – Elég hamar felgyógyultál. Sőt én úgy láttam, nagyon is jól voltál, amikor visszatértünk az Alexandrára. – Azoktól a drogoktól van hányingerem, amiket belém tömött. Vigyen ki a vécére. – Minek? Tán meg akarod nézni, nem jött-e üzeneted? Hamar, Sarah. Hamar. – Miről beszél? Vigyen ki a vécére, hogy hányhassak. – Nem mész sehová. – Legalább az abaját emelje fel. Jean-Michel hitetlenkedve nézett rá, aztán áthajolt a faasztal fölött, és felemelte a fátyolt, kitéve Sarah arcát a kabin hűvös levegőjének. Döbbenetes módon a lánynak az jutott eszébe, amikor a vőlegény emeli fel újdonsült felesége fátylát. Hirtelen elöntötte a harag, és megbilincselt kezével a férfi arcába csapott. Jean-Michel könnyedén hárította az ütést, aztán adott egyet a sajátjai közül a lány fejének bal oldalára. Az ütéstől kirepült a bőrülésből, és a padlón landolt. A férfi ültében hasba rúgta, amitől elakadt a lélegzete. Ahogy azon küzdött, hogy lélegzethez jusson, minden kijött belőle, ami a gyomrában volt. – Kibaszott kurva – mondta a francia dühödten. – Ezt te fogod feltakarítani. Megragadta a láncot, ami a lány csuklóit kötötte össze, és visszarántotta az ülésébe, aztán kiment a vécére. Sarah hallotta, hogy víz csobog a mosdóba. Jean-Michel egy nedves vászontörülközővel tért vissza, amivel durván letörölte a hányást a szájáról. Majd egy apró bőrtokból újabb fecskendőt és egy átlátszó folyadékkal teli fiolát húzott elő. A dózisra ügyet sem vetve megtöltötte a fecskendőt, aztán megfogta a lány karját. Sarah próbálta kihúzni magát, de a férfi kétszer szájon ütötte. Amikor a drog bejutott a vérkeringésébe, a lány tudatánál maradt, de úgy érezte, mintha ólomsúly nehezedne rá. Lecsukódott a szeme, de ott maradt bezárva a jelenbe. – Még mindig ébren vagyok – mondta. – Már nem használnak a drogok. – Dehogyisnem használnak. – Akkor miért vagyok még mindig magamnál? – Mert így könnyebb lesz kiszedni belőled a válaszokat. – Válaszokat? Mire? – Jobb, ha bekötöd magad – mondta a férfi gúnyosan. – Néhány perc múlva leszállunk. Sarah, a mintarab, igyekezett engedelmeskedni, de karja bénán feküdt az ölében, és nem engedelmeskedett a parancsának. Arcát az ablak hűvös üvegéhez nyomta, és kinézett. Teljes volt a sötétség. Néhány perccel később behatoltak a felhők közé, s a gépet ide-oda dobálta a turbulencia. JeanMichel töltött magának még egy pohár whiskyt, és egy hajtásra kiitta. A felhők közül kilépve hóviharba kerültek. Sarah lenézett, és a földi fények elhelyezkedését tanulmányozta. Ragyogó fényáradat vette körbe az északi partját valami nagy víznek, és halványabb fénycsíkok húzódtak a part mentén, akár az ékszerek. Próbált visszaemlékezni, mit mondott Zizi az úti célról. Zürich, gondolta. Igen, ez az. Zürich... Herr Klarsfeld… A Manet, amiért Zizi kész harmincmilliót fizetni, de egyetlen millióval sem többet... A gép északi irányban elhagyta Zürich központját, és bedőlt a reptér felé. Sarah imádkozott, hogy zuhanjanak le. De a landolás illetlenül sima volt – olyannyira sima, hogy nem is érezte, mikor földet értek. Jó pár percig gurultak a kifutópályán. Jean-Michel nyugodtan bámult kifelé az ablakon, miközben Sarah tovább csúszott az öntudatlanság felé. A repülőgép törzsét olyan hosszúnak látta, mint egy alagutat az alpesi hegyekben, és amikor beszélni próbált, nem álltak össze a szavak a szájában. – Az előbb egy rövidebb hatóidejű szert adtam be – mondta Jean-Michel őrjítőén biztató hangon. – Nemsokára megint tudsz majd beszélni. A saját érdekedben remélem, hogy fogsz is. A gép kezdett lassulni. Jean-Michel leengedte a fekete fátylat a lány arca elé, és kiszabadította a kötelékei közül. Mikor aztán megálltak, kinyitotta a hátsó kabinajtót, és kidugta a fejét, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e. Azután megragadta Sarah-t a hóna alatt, és felhúzta az ülésből. A vér nagy fájdalmat okozva tért vissza a lány lábába, s a térde megbicsaklott. Jean-Michel megfogta, mielőtt elesett volna. – Egyik lábat a másik elé – mondta. – Járj szépen, Sarah. Biztos emlékszel még, hogyan kell. Igen, emlékezett, de csak halványan. Az ajtó négy méterre se volt, de Sarah számára legalább egy mérföldnek tűnt a távolság. Néhány lépés után rálépett az abaja csücskére, és előrebukott, de Jean-Michel ismét megtartotta. Mikor végre elért az ajtóhoz, jeges szélvihar fogadta. Erősen havazott, és kegyetlen hideg volt, s a fátyol fekete szövete csak elmélyítette az éjszaka sötétjét. Vámtisztviselőket vagy biztonságiakat megint csak nem lehetett látni, csupán egy diplomatarendszámmal ellátott fekete Mercedes szedánt. A kocsi hátsó ajtaja nyitva volt, és a nyíláson keresztül Sarah egy férfit látott szürke felöltőben és puhakalapban. Még a gondolatait elhomályosító drogokon keresztül is megértette, mi történik. Az AAB Holdings és a zürichi szaúdi konzulátus VIP diplomáciai fogadtatást kért egy Saint-Martinból érkező utas számára. Olyan volt minden, mint az indulás: se vám, se biztonságiak, se menekülési útvonal. Jean-Michel lesegítette a lépcsőn, aztán át a leszállópályán egészen a várakozó Mercedes hátsó üléséig. Rácsukta az ajtót, aztán ment egyenesen vissza a géphez. Ahogy a kocsi megindult előre, Sarah ránézett a mellette ülő férfira. A fátyol akadályozta a látását, így csak nagy vonalakban látta. Óriási keze volt. Kerek arca. Vékony szája, amit tüskés kecskeszakáll keretezett. Megint egy bin Talál, gondolta. Egy jól fésült gorilla. – Ki maga? – kérdezte. – Én nem számítok. A nevem senki. – Hová megyünk? A férfi beleöklözött a lány fülébe, és ráparancsolt, hogy ne szólaljon meg még egyszer. Harminc másodperccel később a diplomata rendszámú Mercedes szedán elhajtott egy hóval borított alak mellett, aki kétségbeesett pillantásokat vetett egy lerobbant kocsi nyitott motorházteteje alá. Úgy tűnt, egyáltalán nem törődik a mellette elszáguldó Mercedesszel, bár egy pillanatra felnézett, mikor a kocsi felhajtott az autópályára. Kényszerítette magát, hogy lassan számoljon el ötig. Aztán lecsapta a motorháztetőt, és beült a kormány mögé. Amikor elfordította a kulcsot, a motor azonnal felbőgött. Sebességbe kapcsolt, és felhajtott az útra. A lány nem tudta, mennyi ideig utaztak – egy órát, vagy annál valamivel többet –, de tudta, hogy mi az utazás célja. Az összes megállás és elindulás, a váratlan kétszeres irányváltások és hányingerkeltő gyorsítások: Eli Lavon megfigyelés ellenőrzésnek nevezte az ehhez hasonló manővereket. Uzi Navot a hátsód kitörlésének hívta. Kibámult a kocsi sötétített ablakán. Fiatal lányként jó pár évet töltött Svájcban, és elég jól ismerte a várost. Ezek azonban nem azok a zürichi utcák voltak, amelyekre gyerekkorából emlékezett. Az északi kerületek kavicsos, sötét utcái voltak, az ipar negyed. Rút raktárépületek, megfeketedett téglagyárak, füstös vasúti rendező pályaudvarok. Nem voltak gyalogosok a járdákon, sem utasok a villamoskocsikban. Sarah úgy érezte, Nevem Senkit leszámítva egyedül van a világon. Még egyszer megkérdezte, hová mennek, amire a férfi válaszul úgy belevágott Sarah hasába a könyökével, hogy a lány az anyjáért kiáltott fájdalmában. Nevem Senki ezután hosszú pillantást vetett a háta mögé, majd lenyomta a lányt a padlóra, és arabul odamorrantott valamit a sofőrnek. Sarah elveszett a sötétségben. Bezárta a fájdalmat elméje egy szegletébe, és próbált a kocsi mozgására koncentrálni. Jobbkanyar. Balkanyar. Vasúti sínek dübögése a kerekek alatt. Hirtelen fékezés, amitől felsírtak a gumik. Nevem Senki felrántotta az ülésbe, és kinyitotta az ajtót. Amikor a lány görcsösen belekapaszkodott a karfába, a férfi először megpróbálta kirángatni, aztán elvesztette a türelmét, és késdöfésszerű ütést mért a lány veséjére, amibe az egész teste belesajdult. Felsikoltott fájdalmában, és elengedte a karfát. Nevem Senki kiráncigálta a kocsiból, és hagyta a földre zuhanni. Hideg cementre esett. Egy garázsban vagy egy raktárépületben lehettek. A lány ott feküdt a földön, vonaglott a kínoktól, s a fátyol fekete szövetén keresztül nézett fel kínzójára. Így látja a szaúdi nő a világot. Egy hang azt mondta, álljon fel. Megpróbálta, de nem ment. A sofőr kiszállt a kocsiból, és Nevem Senkivel együtt talpra állították. Ott állt egy pillanatig, karjai szélesre tárva, teste beburkolva az abajába, és várta, hogy a kalapács ismét lesújtson a hasára. De ütés helyett betuszkolták egy második autó hátsó ülésére. A kocsiban ülő férfi ismerős volt a számára. Először egy nem létező surreyi birtokon látta, aztán egy nagyon is létező villában, Saint-Bart'sban. – Jó estét, Sarah – mondta Ahmed bin Safik. –Annyira örülök, hogy újra látom.