Könyv huszonkilenc

Gustav Schmidt, az antiterrorizmus vezetője a svájci szövetségi biztonsági szolgálatnál Amerika nem remélt szövetségese volt az iszlám fundamentalizmus elleni harcban. Egy olyan országban, ahol a megválasztott politikusok, a sajtó és a lakosság nagyobbik része szilárdan kitartott az Amerikai Egyesült Államokkal való szembenállás mellett, Schmidt szép csendben építgette személyes kapcsolatait washingtoni kollégáival, elsősorban Adrian Carterrel. Ha Carternek engedélyre volt szüksége, hogy svájci földön tevékenykedjen, Schmidt mindig megadta az engedélyt. Ha Carter el akarta tüntetni Svájcból az al-Kaida egyik kémét, Schmidt általában zöld jelzést adott. S ha Carternek kellett egy hely, ahol leszállhat egy repülő, Schmidt rendszerint megadta a leszállási jogot. A magán-kifutópálya Zugban, ebben az ország szívében rejtőző gazdag iparvárosban, Carter kedvenc leszállóhelye volt Svájcban. S ebben az érzésben osztozott Schmidttel. Éjfél múlt valamivel, amikor a Gulfstream V kibukkant a felhők közül, és földet ért a behavazott kifutópályán. Öt perccel később Schmidt ott ült Carterrel szemben a szerényen berendezett házikóban. – Helyzet van – mondta Carter. – Hogy őszinte legyek, nem egészen tiszta előttünk a kép. –Utastársára mutatott. – Ez itt Tom. Orvos. Úgy gondoljuk, még az éjjel szükségünk lesz a szolgálataira. Helyezd magad kényelembe, Gustav. Igyál valamit. Lehet, hogy sokáig fog tartani. Carter kinézett az ablakon a kavargó hóesésre, és többet egy szót sem szólt. Nem is kellett. Schmidt mindent értett. Carter egyik ügynöke bajban volt, és Carter egyáltalán nem volt biztos benne, hogy élve visszakapja az emberét. Schmidt kinyitotta a brandyt, és egyedül ivott. Ilyen esetekben mindig örült, hogy svájcinak született. A kloteni reptér kis– és magángépeket fogadó termináljánál ugyanebben a pillanatban hasonló virrasztás folyt. Ott nem egy magas rangú svájci rendőr várakozott, hanem Móse, a párizsi futár. Hajnali háromnegyed egykor négy férfi lépett ki a terminálról a hóviharba. Móse megnyomta Audi A8-asának dudáját, mire a négy férfi egyszerre megfordult, és elindult felé. Jákov, Mihail és Eli Lavon bemászott hátra, Gabriel előreült. – Hol van a lány? – Délnek tart. – Indulj – mondta Gabriel. Sarah dermesztő hidegre ébredt, a füle csengett a nedves aszfalton sziszegő gumik hangjától. Hol vagyok?, gondolta, aztán eszébe jutott. Egy Mercedes csomagtartójában van, tehetetlen utasként Muhammad éjszakai utazásán a feledésbe. Lassan, részletről részletre összekaparta a végtelennek tetsző nap darabkáit, és sorba rakta őket. Látta Zizit a helikopteren, ahogy az órájára pillant, mikor őt a halálba küldi. Utastársát, Jean-Michelt, ahogy szundít egyet az úton. Végül látta Ahmed bin Safikot, a szörnyeteget, ahogy figyelmezteti, hogy a Vatikánban rendezett vérfürdőnek még nincs vége. Most is hallotta a hangját, kérdéseinek dobpergésszerű ritmusát. Tudni akarom, hogy hívják azt a férfit, aki kapcsolatba lépett magával a saline-i strandon… Jákovnak hívják, gondolta. És ötször különb férfi nálad. Tudni akarom, hogy hívják azt a sánta lányt, aki elsétált a Le Tetou mellett Zizi vacsorapartija közben… Dina, gondolta. A megbosszult maradék. Tudni akarom, hogy hívják azt a férfit, aki SaintJeanban leöntötte borral a partneremet… Gabriel, gondolta. És nincs messze a nap, amikor megfog ölni téged. Felejtse el őket. Magára maradt… Nem igaz, gondolta. Itt vannak velem. Mindannyian. Lelki szemei előtt látta is, ahogy jönnek érte a hóesésen át. Vajon ideérnek, mielőtt Muhammad fájdalommentes halálban részesíti? Vajon időben itt lesznek, hogy megtudják a titkot, amit Ahmed bin Safik olyan nagyképűen az arcába vágott? Sarah tudta, hogy segíthet nekik. Olyan információk birtokában volt, amelyeket Muhammad meg akart szerezni – és rajta állt, hogy milyen gyorsan, és milyen részletesen adja át őket. Csak lassan, gondolta. Húzd az időt, ahogy csak tudod. Lehunyta a szemét, és ismét kezdte elveszíteni az öntudatát. Ezúttal az álmosság vett erőt rajta. Eszébe jutott, mi volt az utolsó dolog, amit Gabriel mondott neki aznap este, amikor elhagyta Londont. Aludjon, Sarah, mondta. Hosszú út áll ön előtt. Amikor felébredt, a kocsi hevesen rázkódott. Már nem hallatszott a gumik sziszegése a nedves aszfalton. Most úgy tűnt, egy durva csapáson szántják végig a mély havat. Ezt látszott megerősíteni egy pillanat múlva az is, hogy elakadtak, és valaki kénytelen volt kiszállni, hogy meglökje az autót. Amikor a kocsi ismét megállt, Sarah arab és svájci német beszédet hallott, aztán fagyott fémpántok tompa nyikorgását. Egy darabig még mentek tovább, aztán harmadszor is megálltak – az utolsó megálló, gondolta, mert a motor hirtelen leállt. Kivágódott a csomagtartó teteje. Két ismeretlen arc bámult le rá; négy kéz fogta meg, és kiemelte az autóból. Talpra állították, és elengedték, de a térde összecsuklott, és ő a hóba zuhant. Ez láthatóan mulattatta őket, mert jó néhány percig álltak körülötte röhögve, mielőtt újból talpra állították volna. Körbenézett. Toronymagas fenyőkkel keretezett terebélyes tisztás közepén voltak. Egy csúcsos faházat látott meredek nyeregtetővel, s egy különálló melléképülettel, ami mellett két négykerék-meghajtású dzsip parkolt. Erősen havazott. Sarah, még mindig lefátyolozva, úgy látta, mintha hamu esne az égből. Muhammad jelent meg, és valamit odavetett arabul a két férfinak, akik tartották a lányt. Tettek egy lépést a faház felé, arra várva, hogy Sarah is velük együtt lép majd, de a lány lába teljesen lemerevedett a hidegtől, és nem akart megmozdulni. Szólni akart, hogy halálra fagy, de nem volt képes beszélni. A hideg egyetlen előnnyel járt: Sarah már rég elfeledte a fájdalmat, amit az arcára és a hasára mért ütések miatt érzett. Megragadták a karjánál és a derekánál, és magukkal vonszolták. A lába a földet súrolta, lábfeje ikerárkokat húzott a hóba, és rövid időn belül égni kezdett a hidegtől. Megpróbált visszaemlékezni, milyen cipőt vett fel reggel. Lapos sarkú szandált, jutott hirtelen eszébe – azt, amit Nadia vásárolt neki Gustaviában, hogy legyen mit felvennie a ruhájához a Le Tetou-ba. A faház hátulsó részéhez mentek. A fák itt közelebb voltak, harminc méternél nem messzebb az építménytől, s egyetlen fázós őrszem tartotta szemmel a környéket, miközben cigarettázott és a hideg ellen egymáshoz ütögette a csizmáit. A tető eresze rálógott a ház külső falára, amelyhez tűzifát támasztottak. Átvonszolták egy bejáraton, aztán le valami betonlépcsőn. Sarah még mindig képtelen volt járni, s megfagyott lába minden egyes lépcsőfokhoz odaverődött. Felsírt fájdalmában, ám kínzói mit sem törődtek didergő, reszkető siránkozásával. Újabb ajtóhoz értek, ami szorosan be volt zárva, és még egy lakat is volt rajta. Az egyik őr kinyitotta a zárat, majd az ajtót, aztán villanyt gyújtott. Muhammad lépett be a szobába elsőként. Azután az őrök bevitték Sarah-t. Apró, négyszögletes kamra, nem több, mint négy méter mindegyik oldalon. Porcelánfehér falak. Fényképek. Arabok az Abu Graibban. Arabok Guntánamo Bay zárkáiban. Egy csuklyát viselő muszlim terrorista, kezében egy amerikai túsz levágott fejével. A szoba közepén a padlóhoz rögzített fémasztal. Az asztal közepén vashurok. A hurokhoz rögzítve egy bilincs. Sarah felsikított, és kapálózni kezdett. Természetesen mindhiába. Az egyik leszorította az asztalra a karját, míg egy másik a csuklójára erősítette a bilincset. Egy széket löktek oda hátulról a lábához. Két kéz kényszerítette leülni. Muhammad letépte az arcáról a fátylat, és kétszer megütötte. – Hajlandó beszélni? – Igen. – Nincs több hazugság? A lány megrázta a fejét. – Hallani akarom, Sarah. Nincs több hazugság. – Nincs… több… hazugság. – Mindent el fog mondani, amit tud? – Mindent. – Fázik? – Megfagyok. – Akar inni valami meleget? A lány bólintott. – Teát? Igyon egy teát, Sarah. Újabb bólintás. – Hogy issza a teát, Sarah? – Ezt nem gondolhatja… komolyan. – Hogy issza a teát? – Ciánnal. A férfi zordonan elmosolyodott. – Szerencséje van. Teázunk, aztán beszélgetünk. Mindhárman kimentek a szobából. Muhammad bezárta az ajtót, és visszatette a helyére a lakatot. Sarah az asztalra hajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Egy kép formálódott a fejében – egy óra képe, ami visszaszámolja a perceket a kivégzéséig. Muhammad hozta a teáját. Sarah felnyitotta a képzeletbeli óra üveglapját, és öt perccel hátrébb állította a mutatót.