Könyv huszonnégy

A saint-barthélemybeli katasztrófa híre tíz perccel azután érkezett meg a Saul király út hadműveleti szobájába, hogy Gabriel visszatért a Sun Dancer fedélzetére. Ámosz Sarett, a vezérigazgató fent volt az irodájában, és a szolgálatos tiszt informálta az eseményekről. A kései időpont ellenére Sarett azonnal felébresztette és értesítette a miniszterelnököt. Öt perccel később újabb biztonságos hívás futott be a Sun Dancer-ről, ezúttal a virginiai Langleybe. A hívás nem a Műveleti Központba érkezett, hanem Adrian Carter hetedik emeleti irodájának privát vonalára. Carter a tőle megszokott higgadtsággal fogadta a hírt, és egy elkóborolt gemkapoccsal játszadozott, miközben Gabriel a kérést intézte hozzá. – Van most egy gépünk Miamiban – mondta Carter. – Hajnalra Saint-Martinban lehet. Carter letette a telefont, és a szoba túlsó végében elhelyezett tévéképernyőkre bámult. Az elnök épp Európában javítgatta a kapcsolatokat. Az újonnan kinevezett német kancellárral töltötte a napot, miközben az utcákon a rendőrség Berlin-szerte harcot folytatott az Amerika-ellenes tüntetőkkel. Hasonlóra lehetett számítani az elnök két utolsó állomásán, Párizsban és Rómában is. A franciák már felkészültek a muszlim zavargásokra, a carabinieriék pedig olyan mértékű tüntetésekre számítottak, amire egy nemzedék óta nem volt példa az olasz fővárosban. A Fehér Ház arculatépítői által remélt transzatlanti békének nyoma sem volt. Carter kikapcsolta a tévét, elzárta a papírjait a fali széfbe, aztán levette a kabátját az ajtón lévő kampóról, és kilépett az irodából. A titkárnők már mind hazamentek, s az előcsarnok árnyékba borult, egyetlen trapézforma fényfoltot leszámítva, ami egy nyitott ajtóból szüremlett ki a terem túlsó oldalán. Az ajtó Shepard Cantwell, a hírszerzés igazgatóhelyettesének irodájába vezetett, aki Carter megfelelője volt az Ügynökség elemzési osztályán. Hallatszott, hogy odabent valaki egy számítógép billentyűzetén pötyög. Cantwell még mindig bent volt. Az Ügynökségben az a vicc járta, hogy Cantwell soha nem megy haza. Éjfél körül egyszerűen bezárja magát a fali széfjébe, és hajnalban előbújik, hogy az igazgató már az íróasztala mellett találja. – Te vagy az, Adrian? – kérdezte Cantwell lustán vontatott Back Bay-i beszédstílusában. Amikor Carter bedugta a fejét Cantwell kuckójába, az igazgatóhelyettes abbahagyta a gépelést, és egy köteg irat fölött felnézett rá. Merev volt, mint egy főnök, és kétszer olyan ravasz. – Jézusom, Adrian, úgy nézel ki, mint egy felmelegített hulla. Mi a baj? Mikor Carter motyogott valami semmitmondót az elnök európai kapcsolatépítő körútja körül eluralkodott káoszról, Cantwell hosszan tartó előadásba kezdett az Amerikaellenesség hamis veszélyeiről. Cantwell már csak elemző volt. Nem tehetett róla. – Tudod, Adrian, mindig lenyűgözött ez a mi nevetséges vágyunk, hogy hatalmasak és szeretnivalók legyünk egyszerre. Az amerikai elnök a fél világot bekebelezte, és egyetlen délután alatt letaszította trónjáról Mezopotámia uralkodóját. Erre még Caesar sem volt képes. Most meg azt akarja, hogy azok is imádják, akik szemben állnak vele. Minél előbb lemondunk róla, hogy mások kedveljenek minket, annál jobb. – Megint Machiavellit olvastál, Shep? – Ahogy mindig. – Összefonta kezét a tarkója mögött, s ezzel hónalja nemkívánatos látványában részesítette Cartert. – Csúf dolgot csiripelnek a madarak, Adrian. – Tényleg? – Carter az órájára pillantott, amit Cantwell nem akart észrevenni. – A pletyka szerint benne vagy valami különleges hadműveletben az al-Szaúd egyik jómódú cimborája ellen. S a társaid ebben a vállalkozásban – és megint csak azt tudom mondani, amit hallottam – izraeliek. – Nem kéne adnod a szóbeszédre – mondta Carter. – Meddig terjedt a pletyka? – Langleyn túl – felelte Cantwell, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy a hír elért azon testvérügynökségek némelyikéhez, amelyek az amerikai hírszerző társadalom rettegett újraszervezése óta fenyegették a CIA-t. – Mennyire? – Épp eléggé ahhoz, hogy egyesek kezdjenek idegesek lenni. Te is ismered a játékszabályokat, Adrian. Van egy csővezeték Rijád és Washington között, amiben zöldhasúak folynak. Ezt a helyet elárasztja a szaúdi pénz. Az folyik az agytrösztökbe és a jogi cégekbe. A lobbisták is pokoli jól bekajálnak belőle. A szaúdiaknak sikerült kidolgozni egy rendszert, amelyben meg tudnak vesztegetni minket, amíg hivatalban vagyunk. Mindenki tudja, hogy ha gondoskodik az al-Szaúdról, miközben az államnak dolgozik, az al-Szaúd is gondoskodik róluk, ha visszatérnek a magánszektorba. Talán egy jövedelmező tanácsadói szerződés vagy valamilyen jogi vállalkozás formájában. De lehet valamilyen pozíció egy unalmas intézetben, amely a szaúdi ideológiát nyomatja. Ezért aztán ha lábra kel a pletyka, hogy valami langleyi cowboy épp ennek az istentelen rendszernek az egyik legnagyvonalúbb donorja után szaglászik, az emberek idegesek lesznek. – Te is közéjük tartozol, Shepard? – Én? – Cantwell megrázta a fejét. – Megyek vissza Bostonba, abban a percben, ahogy lehet. De vannak mások az épületben, akik azt tervezik, hogy behajtják a számlát. – És mi van, ha az istentelen rendszer nagyvonalú donorjai pénzelik azokat is, akik repülőgépeket vezetnek neki az épületeinknek? Mi van, ha a mi kis barátaink nyakig benne vannak a terrorizmusban? Mi van, ha bármit készek megadni az ördögnek, csak hogy biztosítsák a saját túlélésüket, még akkor is, ha halott amerikaiakról van szó? – Akkor mosolyogva megrázod a kezüket – felelte Cantwell. – És úgy gondolsz a terrorizmusra, mint kellemetlen járulékra a következő tank benzin mellé. Még mindig azt a régi Volvót vezeted? Cantwell pontosan tudta, milyen autót vezet Carter. A nyugati parkolóban egymás mellett volt a foglalt helyük. – Nem engedhetek meg magamnak egy új kocsit – mondta Carter. – Három gyereket kell taníttatnom. – Talán fel kéne iratkoznod a szaúdi nyugdíjazási tervre. Egy jövedelmező tanácsadói szerződést látok a jövődben. – Az nem az én stílusom, Shep. – Szóval mi a helyzet a pletykával? Van benne igazság? – A világon semmi. – Ezt jó hallani – mondta Cantwell. – A többieket majd én helyre teszem. Jó éjt, Adrian. – Jó éjt, Shep. Carter lement az alsó szintre. A vezetők parkolóhelye majdnem teljesen üres volt. Carter beszállt a Volvójába, és Washington északnyugati része felé vette az irányt, ugyanazon az úton haladva, amelyet nyolc héttel korábban Gabriellel együtt tett meg. Ahogy elhajtott Zizi al-Bakari birtoka mellett, lelassított, és a kapu rácsain keresztül vetett egy pillantást a szörnyűséges palota felé, ami a folyóra néző sziklán terpeszkedett. Ne merj hozzáérni, gondolta Carter dühödten. Ha egy haja szála is meggörbül, a saját kezemmel öllek meg. Amikor áthajtott a Chain Bridge-en, a műszerfalra pillantott. Kigyulladt az egyik vörös figyelmeztető jelzés. Mennyire illik a helyzethez, gondolta. Majdnem üres volt a tank. A Sun Dancer ugyanebben a pillanatban a Grandé Pointe mellett hajózott el, és visszatért a Gustavia melletti kikötőhöz. Gabriel egyedül álldogált a hajóorrban, távcsővel kémlelve az Alexandra hátsó fedélzetét, ahol a hajó személyzete épp egy hamarjában elkészített harmincszemélyes vacsorát szolgált fel. Gabriel egy festmény szereplőinek látta őket. A hajókirándulás, gondolta. Vagy inkább Az utolsó vacsora? Zizi úgy ült az asztalfőn, akár egy fejedelem, mintha az éjszakai események csupán az egyébként hétköznapi utazás monotóniáját lettek volna hivatva megtörni. Tőle balra ült gyönyörű lánya, Nadia. Jobb oldalán bizalmi emberét, Dáud Hamzát lehetett látni, ahogy étvágytalanul turkál a vacsorájában. Valamivel odébb ültek az ügyvéd Abdulok és Herr Wehrli, Zizi vagyonának kezelője. Ott volt Manszúr, aki az utazásokat bonyolította, és Hasszán, a biztonsági és kommunikációs főnök. Aztán Jean-Michel, aki Zizi erőnlétéért felelt, és alkalmi biztonsági emberként működött, és morcos felesége, Monique. Rahimá Hamza és szerelme, a gyönyörű egyiptomi filmsztár, Hamid. Idegesnek tűnő testőrök kvartetje és jó néhány ártatlan arcú vonzó nő. Végül az asztal távoli sarkánál, olyan messze Zizitől, amennyire csak lehetséges, egy sáfrányszín selyembe öltözött gyönyörű nő. Ő teremtette meg a kompozíció egyensúlyát. Ő volt az ártatlanság Zizi gonoszságának ellenpárjaként. És Gabriel jól látta, hogy a nő halálra van rémülve. Gabriel tudta, hogy színjátékot néz. De kinek rendezték a színjátékot? Neki vagy Sarah-nak? Éjfélkor a festmény alakjai felálltak, és jó éjszakát kívántak egymásnak. Sarah eltűnt egy átjáróban, és ezzel újból elveszett Gabriel számára. Zizi, Dáud Hamza és Vezír bin Talal bementek Zizi irodájába. Gabriel ekkor egy másik festményt látott: a Három gonosz ember találkozása, ismeretlen festő munkája. Öt perccel később Hasszán rontott be az irodába, és átnyújtott Zizinek egy mobiltelefont. Vajon ki volt a vonal másik végén? Zizi egyik brókere, aki utasításokat akart kérni arra vonatkozólag, hogy milyen álláspontot képviseljen majd, amikor megindul a kereskedés Londonban? Vagy Ahmed bin Safik telefonált, az ártatlanok gyilkosa, hogy megmondja Zizinek, mit tegyen Sarah-val? Zizi átvette a telefont, és kézlegyintéssel jelzett Hasszánnak, hogy távozzon. Vezír bin Talál, a biztonsági főnök odasétált az ablakhoz, és leeresztette a redőnyt. A lány bezárta az ajtót, és minden lámpát felkapcsolt a szobában. Bekapcsolta a műholdas tévét, és megkereste rajta a CNN-t. A német rendőrség utcai tiltakozókkal hadakozik. Újabb bizonyíték, így az izgatott riporter, hogy Amerika megbukott Irakban. Kiment a fedélzetre, és leült. Megint ott volt a jacht, amelyet délután látott, amint elhagyja a kikötőt. Vajon Gabriel jachtja? Bin Safik életben van, vagy halott? Gabriel él vagy meghalt? Csak azt tudta, hogy valami félresikerült. Időnként előfordul az ilyesmi, mondta Zizi. Ezért tulajdonítunk olyan nagy jelentőséget a biztonsági kérdéseknek. Figyelte a jachtot, hátha megpillant valami mozgást a fedélzeten, de túl messze volt ahhoz, hogy bármit látni lehessen. Itt vagyunk veled, Sarah. Mindannyian. Feltámadt a szél. Sarah átkarolta a lábát, és felhúzta a térdét az állához. Remélem, még mindig itt vagytok, gondolta. Kérlek, vigyetek el erről a hajóról, mielőtt megölnek. Valamikor, nem emlékezett rá, mikor, a hideg beűzte az ágyába. Szürkés hajnalra és a napozófedélzeten kopogó lágy esőre ébredt. Még mindig ment a tévé; az elnök megérkezett Párizsba, s a place de la Concorde csak úgy hullámzott a tüntetőktől. Felvette a telefont, és kávét rendelt. Öt perccel később a kávé megérkezett. Minden olyan volt, mint máskor, azt a kézzel írott üzenetet leszámítva, ami félbehajtva neki volt támasztva a brióskosárnak. Zizitől jött az üzenet. Lenne egy munka az ön számára, Sarah. Csomagoljon össze, és kilenc órára álljon készen. Beszélünk, mielőtt elmegy. Töltött magának egy csésze kávét, és odavitte a napozófedélzetre nyíló kijárathoz. Ekkor vette észre, hogy az Alexandra úton van, s hogy már elhagyták a szigetet. Ismét megnézte Zizi üzenetét. Az nem állt rajta, hogy hová megy.