Könyv húsz

Végül kiderült, hogy Zizi titkos úti célja a francia Saint Barthélemy sziget. Másnap reggel érkeztek, és Gustaviánál, a sziget festői kikötőjénél és közigazgatási fővárosánál vetettek horgonyt. Sarah épp befejezte az edzést, amikor csábos fehér bikiniben és tiszta fehér strandruhában Nadia jelent meg az edzőteremben. – Miért nem vagy még készen? – kérdezte. – Miről beszélsz? – Elviszlek a Saline Beachre – a világ legnagyszerűbb strandjára. Sarah tétovázott, de Nadia gyengéden megérintette a karját. – Nézd, Sarah, tudom, hogy eddig nem voltam valami kedves veled, de rengeteg időt fogunk együtt tölteni most, hogy az apámnak dolgozol. Akár barátok is lehetnénk. Sarah mintha gondolkodott volna valamin. –Tíz percet kérek. – Kapsz ötöt. – Nadia szívélyesen elmosolyodott. – Mire számítottál? Az apám lánya vagyok. Sarah felment a kabinjába, vett egy gyors zuhanyt, és magára kapott egy úszódresszt meg egy napozóruhát. Berámolt ezt-azt az új strandtáskájába, aztán felment a tatra. Nadia már a motoros hajón várta Rafik al-Kemál és Dzsafar Saruki társaságában. Jean-Michel a kormány mögött ellenőrizte a műszerek kijelzőit. – Csak mi leszünk? – kérdezte Sarah, mikor bemászott a hajóba, és elhelyezkedett elöl, Nadia mellett. – Lehet, hogy később Rahimá is csatlakozik hozzánk – mondta Nadia. – De őszintén szólva, remélem, mégsem. Egy kicsit már elegem van belőle. Jean-Michel ellavírozott az Alexandra tatjának közeléből, aztán sebességbe kapcsolt, és a motoros hajó elrobogott. A sziget déli oldala mentén süvítettek, Gustavia külvárosi részei, aztán a Grandé Pointe mellett. Két perccel később bekanyarodtak egy kis öbölbe, melynek mindkét oldalát vulkanikus eredetű, szürkésbarna göröngyös sziklák őrizték. A sziklák között és a vakító kék ég alatt széles, sarló alakú strand húzódott. – Isten hozott a Saline-on – mondta Nadia. Jean-Michel óvatosan átvitte a hajót a szelíd hullámtörőkön, és a partvonaltól néhány méterre megállt. Rafik és Saruki kiugrottak a hajóból a sekély vízbe, és odamentek az orrhoz. Nadia felállt, és kicsusszant a hajóból egyenesen Rafik erős karjai közé. – Ez a legjobb a testőrökben – mondta. – Sosem leszel nedves, míg elérsz a strandig. Sarah vonakodva mászott ki a hajóból Saruki karjába. Néhány másodperccel később gyengéden letették a homokra a víz szélénél. Amikor Jean-Michel megfordult a hajóval, és elindult vissza az Alexandrához, Nadia az apályvonalnál állt, és épp megfelelő táborhelyet keresett. – Arrafelé – mondta, aztán megfogta Sarah kezét, és a strand távoli vége felé vezette, amerre nem voltak emberek. Rafik és Saruki követte őket a székekkel és a táskákkal. Miután úgy ötven méterre eltávolodtak az utolsó strandolótól, Nadia megállt, és arabul mondott néhány sietős szót Rafiknak, aki válaszul kiterített két törülközőt a homokra, és szétnyitotta a székeket. A két testőr a lányoktól húsz méterrel távolabbra helyezte őrhelyét. Nadia levette a strandruháját, és leült a törülközőre. Hosszú fekete haja egyenesen hátra volt fésülve, és csak úgy csillogott a zselétől. Ezüstözött napszemüveg volt rajta, üvegén átlátszott nagy, nedvesen csillogó szeme. A válla fölött hátrapillantott a testőrökre, aztán levette a fürdőruha felsőjét. Nagy, formás mellei voltak. Két hét napozás után szépen le volt sülve a bőre. Sarah leült az egyik székre, és a homokba fúrta a lábát. – Tetszik, hogy körülötted vannak? – kérdezte Nadiától. – A testőrök? – Nadia megvonta a vállát. – Ha Zizi alBakari lányának születtél, a testőrök hozzátartoznak az életedhez. El tudod képzelni, mennyit érnék egy emberrablónak vagy egy terroristának? – Milliárdokat. – Pontosan. – Benyúlt a táskájába, és elővett egy csomag Virginia Slims cigarettát. Rágyújtott egy szálra, és Sarah-t is megkínálta, de ő megrázta a fejét. – Az Alexandrán nem dohányzom, mert tiszteletben tartom apám kívánságait. De ha távol vagyok tőle… – Elhallgatott. – Ugye nem szólsz neki? – Esküszöm. – Sarah a testőrök felé biccentett a fejével. – Na és ők? – Ők nem mernének szólni apámnak. Nadia eltette a cigarettát a táskájába, és kifújta a füstöt a felhőtlen kék ég felé. Sarah becsukta a szemét, és arcát a nap felé fordította. – Gondolom, nincs nálad véletlenül egy üveg jéghideg rosé. – Bár lenne – felelte Nadia. – Jean-Michelnek mindig sikerül felcsempészni egy kis bort a fedélzetre. Biztos vagyok benne, hogy adna neked egy-két üveggel, ha szépen kérnéd. – Attól tartok, Jean-Michel szívesen adna nekem mást is. – Igen, nagyon odavan érted. – Nadia feltolta a homlokára a napszemüvegét, és lehunyta a szemét. – Van egy étterem a dűnék mögött. Megihatnánk majd egy italt a bárban, ha van kedved. – Nem tudtam, hogy iszol. – Nem igazán, de imádom a banános daiquirit az olyan napokon, mint ez. – Azt hittem, a vallásod tiltja az alkoholt. Nadia csak legyintett. – Nem vagy vallásos? – kérdezte Sarah. – Szeretem a hitemet, ugyanakkor modern szaúdi nő vagyok. Nekünk két arcunk van. Otthon kénytelenek vagyunk fekete fátyol mögé rejtőzni. De Nyugaton… – Megihatjátok azt az egy-két pohár daiquirit és fekhettek félmeztelenül a strandon. – Pontosan. – Apád tudja? Nadia bólintott. – Azt akarja, hogy igazi nyugati nő legyen belőlem, de maradjak hű az iszlám alapelveihez. Megmondtam neki, hogy ez lehetetlen, legalábbis szigorú értelemben véve, és ő elfogadta ezt. Nem vagyok gyerek, Sarah. Huszonhét éves vagyok. Az oldalára fordult, és a tenyerére támasztotta a fejét. – Te hány éves vagy? – Harmincegy – mondta Sarah. – Voltál már férjnél? Sarah megrázta a fejét. Arcával még mindig a nap felé fordult, és úgy érezte, ég a bőre. Nadia tudja, gondolta. Mind tudják. – Nagyon szép lány vagy – mondta Nadia. –Miért nem vagy még férjnél? Egy telefonhívás miatt, ami 2001. szeptember 11-én reggel nyolc óra ötvenháromkor érkezett… – A szokásos kifogások – felelte. – Először ott volt az egyetem, aztán a doktorátus, végül a munkám. Azt hiszem, sosem volt időm a szerelemre. – Nem volt időd a szerelemre? Milyen szomorú. – Ez egy amerikai betegség. Nadia a szemére húzta a napszemüvegét, és a hátára fordult. – Erős a nap – mondta Sarah. – Be kéne takard magad. – Sosem égek le. Ez az egyik előnye annak, ha az ember szaúdi. – Kinyújtotta a kezét, és lustán elnyomta cigarettája csikkjét a homokban. – Biztos nagyon különösnek találod. – Mit? – Egy száz százalékig amerikai lány, mint te, és Zizi alBakarinak dolgozik. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, Nadia, de nem vagyok száz százalékig amerikai. A gyerekkorom nagy részét Európában töltöttem. Amikor visszamentem Amerikába az egyetemre, borzasztóan nem odavalónak éreztem magam. Sok időbe telt, mire be tudtam illeszkedni. – Nem zavar, hogy egy szaúdinak dolgozol? – Miért zavarna? – Mert a te országodból sokan minket hibáztatnak a szeptember 11 –i támadások miatt. – Én nem tartozom közéjük – mondta Sarah, aztán elismételte a mondatokat, amelyeket Gabriel vésett a fejébe Surreyben. – Oszama szaúdiakat választott a támadások kivitelezéséhez, hogy éket verjen a ti országotok és a miénk közé. A Szaúd-ház ellen is háborút indított, nem csak Amerika ellen. Szövetségesek vagyunk az al-Kaida elleni harcban, nem ellenségek. – A szaúdi hírszerzés többször is figyelmeztette apámat, hogy a királyi családdal való szoros kapcsolata miatt a terroristák célpontnak tekintik. Ezért olyan szigorúak a biztonsági intézkedéseink. – A testőrök felé intett. – Ezért kell gorillákat hoznunk a strandra két csinos fiú helyett. Átgördült a hasára, hátát fordítva a forró nap felé. Sarah becsukta a szemét, és ködös, álomteli alvásba merült. Egy órával később arra ébredt, hogy az eredetileg néptelen térség, ahol letelepedtek, tele van emberekkel. Rafik és Saruki most közvetlenül mögöttük ült. Nadia úgy tűnt, alszik. – Melegem van – vetette oda Sarah a testőröknek. – Megyek, úszom egyet. – Mikor Rafik készült felállni, a lány a kezével jelzett neki, hogy maradjon. – Megleszek – mondta. Lassan begyalogolt a vízbe, míg a hullámok már a derekát nyaldosták, aztán belevetette magát a habokba, és tempózott párat, hogy eltávolodjék a tajtékos résztől. Amikor felbukkant a víz alól, Jákov úszkált mellette. – Meddig maradtok a szigeten? – Fogalmam sincs. Nekem soha nem mondanak semmit. – Biztonságban vagy? – Amennyire tudom, igen. – Láttál valakit, aki akár bin Safik is lehetett? A lány megrázta a fejét. – Itt vagyunk veled, Sarah. Mindannyian. Most távolodj el tőlem, és ne nézz hátra. Ha kérdeznek valamit rólam, mondd, hogy flörtöltem veled. Ezzel el is tűnt a víz alatt. Sarah visszament a strandra, és lefeküdt a törülközőre Nadia mellé. – Ki volt az a férfi, akivel beszéltél? – kérdezte Nadia. Sarah úgy érezte, menten kiugrik a szíve a helyéről. De sikerült higgadtan felelnie. – Nem tudom – mondta –, de a barátnője előtt cicázott velem. – Mit vártál egy zsidótól? – Honnan tudod, hogy zsidó? – Higgy nekem, az. Soha ne állj szóba idegenekkel, Sarah. Főleg zsidókkal ne. Sarah a kabinjában öltözködött a vacsorához, amikor meghallotta a Sikorsky motorjának zúgását. Feltette a nyakába a gyöngysort, és felsietett a hátsó fedélzetre. Zizit találta ott. Egy kanapén ült a hűvös esti levegőn, divatos szabású koptatott farmerben és fehér pulóverben. – Ma este a szigeten vacsorázunk – mondta. –Nadia és én az utolsó helikopterrel megyünk. Maga velünk jön. Húsz perccel később beszálltak a Sikorskyba. Ahogy a kikötő fölött repültek, Gustavia fényei lágyan izzottak a sűrűsödő sötétségben. Átrepültek a kikötő mögött elterülő magas hegygerincen, és leereszkedtek a reptérre, ahol a többiek már vártak rájuk a leszállópálya végében, csillogó fekete Toyota Land Cruiserek köré csoportosulva. Amikor Zizi biztonságban ült a helyén, a konvoj elindult a reptér kijárata felé. Az út túloldalán, a sziget fő bevásárlóközpontjának parkolójában Sarah Jószit és Rimonát pillantotta meg egy robogón. Előrehajolt Zizihez, aki a lánya mellett ült. – Hová megyünk? – Lefoglaltunk egy éttermet Gustaviában. De előbb a sziget túlsó végébe megyünk egy villába, ahol megiszunk valamit. – A villát is lefoglalták? Zizi elnevette magát. – Igazság szerint az egyik üzlettársunk bérli a helyet. Felvisított egy mobil. Hasszán az első csöngésre felvette, majd miután azonosította a hívót, átadta a telefont Zizinek. Sarah kinézett az ablakon. Épp a Baie de SaintJean mellett hajtottak. Hátrapillantott, és meglátta az utolsó Land Cruiser fényszóróját közvetlenül mögöttük. Egy kép bontakozott ki a fejében: Jószi a robogó kormányánál, és a derekába kapaszkodó Rimona. Behajította a képet egy képzeletbeli iratmegsemmisítőbe, és hagyta tovatűnni. A konvoj hirtelen lelassult, amint beértek Saint-Jeanba, a forgalmas kis strandvárosba. Üzletek és éttermek sorakoztak a keskeny út mindkét oldalán, s itt-ott napbarnított gyalogosok cikáztak át a lassan haladó autók között. Jean-Michel halkan káromkodott, amikor egy fiatal pár motorral elhúzott mellettük, kihasználva a dugóban nyílt szűk kis rést. A városka másik végén hirtelen alábbhagyott a forgalom, és az út az öböl széle mellett felkanyarodott a sziklák közé. Bevettek egy hajtűkanyart, s a tenger egy pillanatig épp alattuk terült el higanyfényben pompázva a nemrég felkelt hold fényében. Lorient volt a következő város. Kevésbé elbűvölő, mint Saint-Jean, és sokkal kevésbé forgalmas: takaros kis bevásárlóközpont, egy lezárt benzinkút, a helyi nőket kiszolgáló szépségszalon és egy hamburgerstand, ami a félmeztelen motoros fiúk igényeinek kielégítésére szolgált. Egy krómozott tetejű asztal mellett khaki sortban és szandálban Gabriel ücsörgött magában. Zizi hangos csattanással lecsukta a mobilját, és oda sem nézve hátranyújtotta a válla fölött Hasszánnak. Nadia az egyik hajtincsén tanulmányozta a törött végeket. – Gustaviában van egy tűrhető night club – mondta szórakozottan. – Vacsora után elmehetnénk táncolni. Sarah nem felelt, és újból kinézett az ablakon. Elhaladtak egy temető mellett, aztán meredek hegyi út következett. Jean-Michel visszaváltott, és tövig nyomta a gázpedált. Az út az emelkedő felénél élesen balra kanyarodott. Ahogy a Land Cruiser bevette a kanyart, Sarah Nadia testéhez préselődött. Csupasz bőre szinte égetett a napozás után. Egy perccel később már egy keskeny, szeles kiszögellés felé tartottak. A kiszögellés vége előtt a konvoj hirtelen lelassított, és egy biztonsági kapun keresztül bekanyarodott egy fényben úszó, hatalmas fehér villa előudvarára. Sarah hátrapillantott a válla fölött, ahogy a vaskapu automatikusan becsukódott mögöttük. Egy robogó még elslisszolt, aztán el is tűnt. Khaki sortot és szandált viselő férfi vezette. A Land Cruiser ajtaja kinyílt. Sarah kiszállt a kocsiból. A férfi a bejárati ajtónál állt egy középkorú szőke nő mellett, és Zizi népes kíséretének valamennyi tagját üdvözölte, ahogy jöttek felfelé a kövezett lépcsőn. A házigazda magas volt, egy úszó széles, szögletes vállával és keskeny csípővel. A haja sötét és enyhén hullámos. Halványkék Lacoste pulóvert viselt és fehér nadrágot. A pulóver szára egészen rá volt húzva a csuklójára, a jobb kezét pedig zsebre dugta. Zizi belekarolt Sarah-ba, és bemutatta őket egymásnak. – Ez itt Sarah Bancroft, a művészeti osztályom újdonsült vezetője. Sarah, ez itt Alain al-Nasser. Alain igazgatja az egyik befektetési cégünket Montrealban. – Örülök, hogy megismerhetem, Sarah. Folyékonyan beszélte az angolt, enyhe akcentussal. A keze szigorúan a zsebében. A nő felé biccentett. – A feleségem, Sophie. – Bonsoir, Sarah. A nő kinyújtotta felé a kezét. Sarah megrázta, aztán kezet nyújtott Alain al-Nassernek, de a férfi gyorsan elfordult, és hosszas ölelkezésbe merült Vezír bin Talallal. Sarah belépett a villába. Nagy volt és levegős, s az egyik oldaláról terasz nyílt. Volt ott egy türkizkék úszómedence, s azon túl már csak a sötétedő tengert lehetett látni. Az egyik asztal italokkal és rágcsálnivalóval volt megpakolva. Sarah hiába keresett egy üveg bort, úgyhogy végül a papajalé mellett döntött. Kiment az italával a teraszra, és leült. A gázlámpák fénye reszketett az esti szélben. Ahogy Sarah haja is. A füle mögé dugta a rakoncátlan tincseket, és visszanézett a villába. Alain al-Nasser otthagyta Sophie-t Jean-Michel társaságában, s most épp elmélyült eszmecserét folytatott Zizivel, Dáud Hamzával és bin Talallal. Sarah kortyolt egyet a gyümölcsléből. Az ajka olyan volt, akár a smirgli. A szíve erősen vert. – Szerinted helyes pasi? Döbbenten nézett fel, és Nadiát pillantotta meg a háta mögött. – Kicsoda? – Alain. – Te meg miről beszélsz? – Láttam, hogy nézel rá, Sarah. Találj ki valamit, gondolta Sarah. – Jean-Michelt néztem. – Ne mondd, hogy megfordult a fejedben? – Sose jó, ha az ember összekeveri a romantikát a munkával. – Na persze, valóban szép férfi. – De még mennyire – mondta Sarah. – Csak zűrös. – Mind az. – Milyen jól ismered Alaint? – Nem igazán – felelte Nadia. – Úgy három éve dolgozik apámnak. – Nem szaúdi, ugye? – Nálunk senkinek sem adnak olyan nevet, hogy Alain. Libanoni. Azt hiszem, Franciaországban nevelkedett. – És most Montrealban él? – Gondolom. – Nadia arckifejezése elsötétült. – Az ember jobban teszi, ha nem kérdez túl sokat apám üzleteiről – vagy azokról, akik neki dolgoznak. Apám nem szereti. Nadia odébb ment, és leült Rahimá mellé. Sarah kinézett a tengerre, és egy elhaladó hajó fényét figyelte. Tudjuk, hogy valahol Zizi birodalmán belül rejtőzik. Talán befektetési bankárként vagy portfólió menedzserként jelenik meg. Lehet, hogy ingatlanfejlesztőként vagy egy gyógyszerészeti cég vezetőjeként tűnik fel… Vagy egy Alain al-Nasser névre hallgató vállalkozásitőke-befektetőként. Aki libanoni, de azt hiszem, Franciaországban nevelkedett. Akinek a kerek arca nem egészen illik a testéhez, de mintha hasonlítana arra, amelyet egy nem létező vidéki házban látott Surreyben. Akit ebben a pillanatban épp az egyik hátsó szobába vezettek be privát megbeszélésre a Dzsihád Rt. elnökvezérigazgatójával. Aki nem hajlandó kezet fogni Sarah-val. Vajon csak azért, mert fél, hogy beszennyezi egy hitetlen nő érintése? Vagy azért, mert egy Afganisztánban szerzett repeszsérülés következményeként egy kicsit torz az a kéz? – Egy ilyen helyzetben a legegyszerűbb a legjobb, Sarah. A hagyományos módszert fogjuk követni. A szokásos kódok. Egyszerű és egyértelmű jelzések. – Egyszerű és egyértelmű jelzések? – Karóra a bal kézen, karóra a jobb kézen. Kabátgallér felhajtva, kabátgallér lehajtva. Kézitáska bal kézben, kézitáska jobb kézben. – Újság a hónom alá csapva? – Meg fog lepődni, de nekem mindig a haj volt a kedvencem. – A haj? – Hogy szokta viselni a haját, Sarah? – Általában kibontva. – Nagyon szép az arccsontja. Kecses a nyaka. Néha feltűzhetné a haját. Mint Marguerite. – Az olyan régimódi. – Van, ami soha nem megy ki a divatból. Feltűzné nekem a haját? A lány benyúlt a táskájába a hajcsatért, amit Chiara adott neki az utolsó napon, amelyet a galériában töltött, és úgy tett, ahogy Gabriel kérte. – Nagyon szép feltűzött hajjal. Ez lesz a jelünk arra az esetre, ha látni véli bin Safikot. – És aztán? – Azt bízza ránk, Sarah.