Könyv tizenkilenc

A lány napjai hamar elkezdtek formát ölteni. Minden reggel korán ébredt, aztán félálomban szendergett a hatalmas ágyban, és hallgatta, ahogy az Alexandra lassan életre rázódik körülötte. Aztán általában úgy fél nyolc körül felcsengette a stewardot, hogy megrendelje a reggeli kávét és brióst, ami öt perccel később már ott is volt, mindig egy szál friss virág kíséretében. Ha nem esett az eső, a hajó jobb oldalára néző magánfedélzeten költötte el a reggelijét. A z Alexandra délkeletnek tartott, sietség nélkül haladva előre ismeretlen úti célja felé, és Sarah épp csak hogy ki tudta venni a távolban a Bahamák alacsony, lapos szigeteit. Zizi lakosztálya egy szinttel az övé fölött volt. Reggelenként a lány néha hallotta, ahogy a férfi a nap első üzleteit bonyolítja a telefonján. Reggeli után két hívást intézett Londonba a hajó telefonos rendszerén keresztül. Először chelsea-i lakását hívta, ahol mindig két vagy három hamis hangüzenet várta, amit a Cég emberei hagytak. Aztán felhívta a galériát, és beszélt Chiarával. Chiara lágy, olaszos akcentusa olyan volt a számára, mint egy mentőkötél. Sarah kérdéseket tett fel neki a függőben lévő üzletekről, Chiara pedig beolvasta Sarah telefonüzeneteit. A látszólag ártalmatlan halandzsa fontos információkat hordozott: Sarah azt üzente vele, hogy biztonságban van, és Ahmed bin Safiknak egyelőre nyoma sincs; Chiara szavai mögött pedig az rejtőzött, hogy Gabriel és a többiek közel vannak, és Sarah nincs egyedül. A nap legnehezebb része volt, amikor Sarah-nak le kellett tenni a telefont. Akkor már általában tíz óra körül volt, ami azt jelentette, hogy Zizi és Jean-Michel befejezték a tréninget, így az edzőterem nyitva állt a személyzet és a vendégek előtt. A többiek alig emelték fel a feneküket, így reggelenként Herr Wehrli volt Sarah egyetlen társasága, aki hajlandó volt kínozni magát pár percig az edzőgépen, mielőtt visszavonult volna a szaunába, hogy izzadjon egy jót. Sarah harminc percet edzett a futópadon, aztán még harmincat evezett. Azelőtt a dartmouthi csapat tagja volt, és már néhány napon belül olyan izmokat fedezett fel a vállán és a hátán, amelyek Ben halála óta hiányoztak. A tréning után csatlakozott a többi nőhöz az elülső fedélzeten egy kis ebéd előtti napfürdőzéshez. Nadia és Rahimá távolságot tartott tőle, a feleségek azonban fokozatosan felengedtek, különösen Frau Wehrli és a fiatal, világos hajú, jordániai származású Dzsihán, aki Zizi kommunikációs szakemberének, Hasszánnak volt a felesége. Jean-Michel felesége, Monique alig szólt hozzá. Sarah két ízben is azon kapta, amikor felpillantott rá a könyvéből, hogy Monique őt bámulja, mintha azt fontolgatná, hogy áthajítja a korláton, amikor senki sem figyel. Az ebéd mindig lassú, hosszadalmas folyamat volt. Utána a legénység lehorgonyozta az Alexandrát, hogy sor kerülhessen a Zizi által délutáni jet-ski derbinek nevezett eseményre. Az első két napon Sarah inkább a fedélzeten maradt, onnan figyelte, ahogy Zizi és emberei a hullámok hátán lovagolnak. A harmadik napon Zizi meggyőzte, hogy vegyen részt, és ő maga mutatta meg neki, hogyan kezelje a járművet. Sarah elviharzott az Alexandra tatjától, aztán leállította a motort, és hosszan nézte a tűszúrásnyi fehérséget a hátuk mögött a horizonton. Valószínűleg túl messzire merészkedett, mert néhány pillanat múlva JeanMichel csatlakozott hozzá, és a kezével jelezte, hogy forduljon vissza az anyahajó felé. – Száz méter a maximum – mondta. – Zizi előírása. Zizi napja szigorú rend szerint folyt. Először elköltött egy könnyű reggelit a szobájában. Aztán a telefonok. Gyakorlatozás Jean-Michellel az edzőteremben. Késő délelőtt megbeszélés. Aztán ebéd. A jet-ski derbi. Újabb megbeszélés, amely általában elhúzódott vacsoráig. Vacsora után aztán újabb, éjszakába nyúló telefonok. A helikopter a második napon délelőtt tíz órakor elhagyta az Alexandrát, majd egy órával később egy hatfős delegációval tért vissza. Sarah alaposan megnézte az arcukat, amikor besoroltak Zizi konferenciatermébe, és arra jutott, hogy egyikük sem Ahmed bin Safik. Később az egyik Abdul kikottyantotta hármuk nevét, amit Sarah jól az emlékezetébe vésett. Aznap délután a lány egyedül találta Zizit az egyik társalgóban, és megkérdezte, nem vitatnák-e meg azt az állásajánlatot. – Hová ez a sietség, Sarah? Pihenjen. Érezze jól magát. Majd alkalmas időben megbeszéljük. – Már vissza kéne mennem Londonba, Zizi. – Julian Isherwoodhoz? Hogy tud visszamenni hozzá ezek után? – Nem maradhatok itt örökre. – Dehogynem maradhat. – Azt legalább megmondaná, merre tartunk? – Az meglepetés – mondta Zizi. – Egyike a mi kis hagyományainknak. Tiszteletbeli kapitányként én szoktam kiválasztani az úti célt, amit aztán mindenki előtt titokban tartok. A tervek szerint holnap kikötünk Grand Türknél. Partra szállhat, ha akar, hogy vásárolgasson egy kicsit. Ebben a pillanatban megjelent Hasszán, egy telefont nyújtott Zizi felé, és valamit a fülébe súgott arabul, amit Sarah nem értett. – Megbocsát, Sarah? Ezt fel kell vennem. – Azzal eltűnt a konferenciateremben, és becsukta az ajtót. Másnap reggel, amikor a lány felébredt, úgy érezte, tökéletes csend veszi körül. További szundikálás helyett azonnal kikelt az ágyból, kiment a napozófedélzetre, és látta, hogy lehorgonyoztak Cockburn Town mellett. Megreggelizett a szobájában, elintézte a szokásos londoni hívást, aztán megbeszélte a legénységgel, hogy kiviszik a partra. Fél tizenkettőkor felment a tatra, ahol Jean-Michel várt rá fekete pulóverben és fehér térdnadrágban. – Én jelentkeztem a kísérőjének – mondta. – Nincs szükségem kísérőre. – Senki sem teheti a lábát a partra biztonságiak nélkül, különösen a lányok nem. Zizi előírása. – A felesége is jön? – Monique sajnos nem érzi jól magát ma reggel. Úgy látszik, megfeküdte a hasát a vacsora. A kikötőig néma csendben voltak. Jean-Michel szakértő módon kötötte ki a csónakot, aztán követte a lányt a tengerparti vásárlóutcában, amíg az járta a köröket. Az egyik butikban kiválasztott magának két napozóruhát és egy új bikinit. A másikban vásárolt egy szandált, egy strandtáskát és egy napszemüveget ahelyett, amit előző nap a jet-ski derbin elveszített. Azután következett a gyógyszertár, ahol sampont vett, testápolót és egy luffaszivacsot, hogy le tudja dörzsölni a hámló bőrt leégett válláról. Jean-Michel ragaszkodott hozzá, hogy mindenhol Zizi egyik hitelkártyájával fizessenek. Mikor visszafelé tartottak a csónakhoz, Rimona sétált el mellettük, hatalmas napszemüveg és laza szalmakalap alá rejtőzve. Sarah a kikötőre néző aprócska bárban is látott egy ismerős kinézetű férfit, aki fehér kalapot és napszemüveget viselt, s komoran bámult a koktéljába. Csak az Alexandra fedélzetén ébredt rá, hogy Gabriel volt az. Amikor másnap felhívta Londont, Julian átvette a telefont, és megkérdezte, mikorra tervezi a visszatérését. Aztán két nappal később is megkérdezte, ám akkor már érezhető volt a hangjában egy árnyalatnyi nyugtalanság. Aznap a késő délutáni órákban Zizi odatelefonált Sarah szobájába. – Lenne szíves feljönni az irodámba? Azt hiszem, ideje beszélnünk. – Aztán letette a telefont, meg sem várva a lány válaszát. Igyekezett nagyon szakmaian öltözni. Szűk fehér nadrágot vett fel, sárga blúzt, ami eltakarta a karját, hozzá lapos talpú szandált. Gondolkozott rajta, hogy feltesz egy leheletnyi sminket, aztán úgy döntött, hogy semmivel sem tudná felülmúlni az egyhetes karib-tengeri napsütés eredményét. Tíz perccel a hívás után elhagyta a lakosztályát, és Zizi irodája felé tartott. A férfi a konferenciaasztalnál ült Dáud Hamza, a két Abdul és Herr Wehrli társaságában. Mind egyszerre álltak fel, amikor Sarah belépett a szobába, aztán összeszedték a papírjaikat, és szó nélkül kivonultak. Zizi jelzett Sarah-nak, hogy üljön le. A szoba túlsó felén jókora lapos képernyős tévében az Al-Dzsazíra képei vibráltak némán: izraeli csapatok rombolták le épp a Hamasz egyik öngyilkos merénylőjének otthonát, miközben a merénylő szülei a kamerába zokogtak. Zizi tekintete elidőzött egy ideig a képernyőn, mielőtt Sarah felé fordult volna. – Több tízmillió dollárom fekszik a palesztin területekben, és további milliókat adtam nekik jótékony adakozás keretében. Erre most az izraeliek cafatokra tépik az egészet, a világ meg nem tesz semmit. Tegnap miért nem kárhoztattad a világot, gondolta Sarah, amikor huszonkét elszenesedett, összezúzott holttest hevert egy tel-avivi utcán? Lenézett a kezére, a Zizitől kapott arany karperecre, a Harry Winston órára, és nem szólt semmit. – De beszéljünk kellemesebb dolgokról – mondta Zizi. – Rendben. – A lány felnézett, és mosolygott. – Visszautasíthatatlan ajánlattal készül előállni, hogy dolgozzam magának. – Erre készülnék? – Igen, erre. Zizi visszamosolygott rá. – Megürült egy hely a művészeti osztályunkon. – A mosoly leolvadt az arcáról. – Nem várt üresedésről van szó, de mindenesetre megürült egy hely. Azt szeretném, ha maga töltené be. – Művészeti osztályt mondott? – Bocsásson meg – mondta Zizi. – Mi így nevezzük az egyes részlegeket. Hasszán a kommunikációs osztály vezetője. Manszúrhoz az utazási osztály tartozik. Herr Wehrlihez a banki ügyletek. Mr. bin Talaihoz… – A biztonság. – Pontosan. – Ki a művészeti osztály vezetője? – Jelenleg én magam. De szeretném, ha átvenné tőlem a stafétát. – Na és Andrew Malone? – Andrew Malone már nem dolgozik nekem. –Zizi egy pillanatig az imafüzérjével babrált. Szeme ismét a televízió képernyőjére vetődött, és ott is maradt, miközben beszélt. – Az Andrew-val kötött megegyezésem kizárólagosságot feltételezett. Nagyvonalúan megfizettem. Cserébe olyan tanácsokat vártam tőle, amelyekbe nem zavar bele a személyes érdeke. Amint az később kiderült, Andrew rendszeresen elárult engem. Az utóbbi jó néhány évben egyszerre fogadott el pénzt tőlem é s azoktól, akiktől vásároltam, s ezzel égbekiáltó módon megszegte a megegyezésünket. Julian Isherwood is ott van azon kereskedők és gyűjtők között, akik a szerződésünket megszegve pénzt fizettek Andrew-nak. – A lányra nézett. – Tudott bármilyen pénzkifizetésről Julian Isherwood és Andrew Malone között? – Nem – felelte a lány. – És sajnálom, ha így történt. – Hiszek magának – mondta Zizi. – Andrew biztosan titoktartást fogadtatott Juliannel. Mindig ügyelt rá, hogy elfedje a nyomait a kettős ügyletei során. Sajnos a bankszámláiról nem tudta eltüntetni árulásának bizonyítékát. Így jöttünk rá. Újabb pillantást vetett a televízióra, és összevonta a szemöldökét. – Az állás, amit kínálok önnek, jóval komolyabb, mint Andrew-é volt. Nemcsak a képek beszerzésében fog segíteni nekem, de a gyűjtemény gondozásáért és konzerválásáért is maga lesz a felelős. Azt tervezem, hogy egyik másik darabot kölcsönadom európai és amerikai múzeumoknak, ezzel is előmozdítva a kedvezőbb kulturális kapcsolatokat országom és a Nyugat között. Egykori kurátorként maga több mint megfelelő ezeknek a tranzakcióknak a lebonyolítására. – Egy pillanatig tanulmányozta a lányt. – Érdekelné egy ilyen pozíció? – Igen, de… – …de szeretné tisztázni az anyagiakat, mielőtt választ ad, amit én tökéletesen megértek. Ha nincs ellene kifogása, megkérdezném, mennyit fizet most magának Julian. – Azt hiszem, nagyon is van kifogásom. Zizi mélyet sóhajtott, és csavart egyet az imafüzérjén. – Feltétlenül meg akarja nehezíteni a dolgunkat? – Igyekszem nem önmagam ellensége lenni. – Kész vagyok évi ötszázezer dollárt fizetni magának, ehhez jön még a lakás és a korlátlan költségtérítés. Az állás elég sok utazással jár – és természetesen sok időt kellene velem és népes családommal töltenie. Ezért hívtam meg erre a hajókázásra. Szerettem volna, ha megismer minket. Remélem, jól érzi itt magát, és értékeli a vendégszeretetünket. – Nagyon is – mondta a lány. Zizi felemelte a kezét. – Akkor hát? – Három évre szóló garantált szerződésre lesz szükségem. – Tekintse elintézettnek. – Ötszázat kérek az első évben, hatszázat a másodikban és hétszázötvenet a harmadikban. – Meglesz. – Aztán ott van még a szerződési bonusz. – Mondjon egy számot. – Kétszázötvenezer. – Ötszázat is kész lettem volna fizetni. Akkor megállapodtunk? – Azt hiszem, igen. – Hirtelen lehervadt a mosoly a lány arcáról. – Nem repesek az örömtől, hogy meg kell mondanom Juliannek. – Ez üzlet, Sarah. Julian meg fogja érteni. – Úgy érzi majd, hogy mélyen megsértették. – Talán jobb lenne, ha én beszélnék vele. – Nem – mondta a lány a fejét rázva. – Majd én. Ennyivel tartozom neki. – Maga szemlátomást egyenes nő, Sarah. –Hirtelen felállt. – Szólok az ügyvédeknek, hogy írják meg a szerződést. Herr Wehrli kiállít önnek egy csekket a szerződési bonuszról, és kap tőle egy AAB-hitelkátyát a költségeire. – Kinyújtotta a kezét. – Isten hozta a családban, Sarah. A lány megrázta a kezét, aztán indult az ajtó felé. – Sarah? Megfordult. – Kérem, ne kövesse el Andrew hibáját. Amint látja, igen nagyvonalúan bánok az embereimmel, de rögtön nagyon haragos leszek, ha elárulnak. Amint az előre látható volt, Julian Isherwood teljesen megdöbbent a hír hallatán. Előbb kikelt Zizi ellen, aztán Sarah-t vette célba. – Semmi szükség rá, hogy visszajöjjön a galériába a holmijáért! – kiabálta. – Magát itt nem látják szívesen – magát vagy a szaros szaúdi sejkjét! – Miután lecsapta a telefont, átment a Green'sbe, ahol Oliver Dimblebyt és Jeremy Crabbe-et találta, amint összeesküvők módjára sutyorognak egymás közt a bár végében. – Mi ez a búskomor arc, Julie? – kérdezte Dimbleby talán túlontúl is vidáman. – Elvesztettem őt. – Kicsodát? – Sarah-t – felelte Isherwood. – Otthagyott Zizi alBakariért. – Azt ne mondd, hogy átvette Andrew Malone régi munkáját. Isherwood komoran bólintott. – Mondd meg neki, hogy tartsa távol magát Zizi sütis dobozától – szólalt meg Crabbe. – Még le találja vágni a kezét. Tudod, az arrafelé legálisnak számít. – Hogy nyúlta le tőled? – kérdezte Dimbleby. – Pénzzel, természetesen. Mindent azzal vesznek meg. – Ez igaz – mondta Dimbleby. – De még mindig itt van nekünk a szépséges Elena. Még igen, gondolta Isherwood. De meddig? Négyezer mérfölddel távolabb, a Sun Dancer fedélzetén Gabriel osztozott Isherwood rosszkedvében, bár az ő hangulatának egészen más oka volt. Miután értesült róla, hogy Sarah-t felvették, visszatért a hajóorrban lévő őrhelyére, és nem volt hajlandó tudomást venni a csapat többi tagjának gratulációiról. – Most meg mi baja van? – kérdezte Jákov Lavontól. – Hiszen megcsinálta! Bejuttatott egy ügynököt a Dzsihád Rt.–be! – Igen – mondta Lavon. – És egyszer majd ki is kell hoznia onnét.