Könyv, harmincöt

Másnap este sábát volt. Gabriel kora délutánig aludt, aztán lezuhanyozott, felöltözött, és Chiarával együtt kocsival elmentek Jezréel völgyébe. Útközben megálltak Megiddónál, hogy felszedjék Eli Lavont, aztán hajtottak tovább a Galileai-tenger felé. Majdnem lement már a nap, mire odaértek a mészkőből épült mézszínű villához, ami egy tengerre néző szirten állt. Samron a bejárati ajtóban üdvözölte őket. Az arca vékonynak és nyúzottnak tűnt, és egy botra támaszkodva járt. Igen szép olajfa bot volt. – A miniszterelnöktől kaptam ma reggel, amikor elhagytam a jeruzsálemi rehabilitációs központot. Majdnem kupán vágtam vele. Gila szerint így disztingváltabbnak tűnök. – Bevezette őket a házba, aztán Gabrielre nézett. – Látom, rajtad van a dzsekim. Most már biztos, hogy nagyon sokáig fogok élni, úgyhogy kérem vissza. Gabriel levette a kabátot, és felakasztotta egy fogasra az előtérben. Odabentről meghallotta Gila hangját, ahogy az asszony a vacsoraasztalhoz hívja őket. Amikor beléptek az étkezőbe, Gila már elkezdte meggyújtani a gyertyákat. Jonatán is ott volt a feleségével. És Rimona a férjével. Ronit az apja mellett ült, és módszeresen jól teleszedte a tányérját, amikor a tálak körbejárták az asztalt. Nem beszéltek a bin Safik-hadműveletről, sem a Vatikánról. Helyette Gabriel megjelenése volt a téma az amerikai Kongresszus előtt. Savanyú arckifejezéséből ítélve Samronnak nem tetszett a dolog. Vacsora után ezt világosan Gabriel értésére adta, mikor kimentek a teraszra, hogy négyszemközt beszéljenek. – Helyesen tetted, Gabriel, hogy először visszautasítottad az idézést. Soha az életben nem kellett volna másképp döntened. A gondolat, hogy ott ülsz a kongresszusi bizottság előtt, még ha titokban is, fél évvel visszaveti a rehabilitációmat. – A globális dzsihád forrása Szaúd-Arábia és a vahhábizmus – mondta Gabriel. – Valaki meg kellett, hogy mondja ezt a Szenátusnak. És az amerikai népnek. – Bizalmasabban is intézhetted volna a dolgot. Nem feltétlenül kellett odaülnöd eléjük, hogy válaszolj a kérdéseikre – mint valami közönséges halandó. Leültek két kényelmes székbe, amelyek a mellvédre néztek. A telihold tükröződött a Galileai-tenger nyugodt felszínén, s a tavon túl feketén és formátlanul derengett a Golán-fennsík. Samron a teraszon érezte magát a legjobban, mert az keletre nézett, az ellenség felé. Benyúlt székének párnája alá, és előhúzta ezüst cigarettatárcáját és a jó öreg Zippo gyújtót. – Nem lenne szabad dohányoznod, Ari. – Nem tehettem, míg a Hadasszában és a rehabilitációs központban voltam. Ez lesz az első a támadás éjszakája óta. – Mazel tov – mondta Gabriel epésen. – Ha csak egy szót szólsz Gilának, elpáhollak a botommal. – Azt hiszed, át tudod verni Gilát? Ő mindent tud. Samron visszatért Gabriel washingtoni tanúvallomásának témájához. – Persze lehet, hogy volt valami hátsó szándékod – mondta. – Talán többet akartál, mint elmondani az amerikaiaknak az igazságot a szaúdi barátaikról. – És vajon mi volt a hátsó szándékom? – A vatikáni alakításod után kétségtelenül te voltál a világ legismertebb hírszerző tisztje. És most… – Samron megvonta a vállát. – A mi köreinkben nem valami előnyös dolog a hírnév. Te pedig szinte lehetetlenné tetted, hogy még egyszer újra bevessünk titkos akciókra. – Nem vállalom az állást a Különleges Műveleteknél, Ari. Már különben is felajánlották Uzinak. – Uzi nagyszerű tiszt, de ő nem te vagy. – Uzinak köszönhetjük, hogy Sarah Bancroft él. Ő a tökéletes ember a Különleges Műveletek vezetésére. – Sosem kellett volna bevetned egy amerikai lányt. – Bár lenne nálunk még két olyan, mint ő. Samron láthatóan ráunt a cigarettájára. Visszacsúsztatta a tárcába, és a terveiről kérdezte Gabrielt. – Van néhány befejezetlen ügyem, kezdve a Van Goghgal. Megígértem Hannah Weinberg-nek, hogy visszaszerzem. És szeretném betartani az ígéretemet, függetlenül attól, hogy újabban híres vagyok. – Tudod, hol keresd? Gabriel bólintott. – Elhelyeztem a merevítőbe egy jeladót, amikor restauráltam – mondta. –A festmény Zizi házában van az le de la Citén. – Mindazok után, ami Franciaországban történt veled, most azt tervezed, hogy ellopsz egy festményt Párizsból? – Samron megcsóválta a fejét. – Egyszerűbb lenne betörnöd barátodhoz, az amerikai elnökhöz, mint Zizi valamelyik házába. Gabriel samroni kézlegyintéssel söpörte félre az öregember aggodalmát. – És aztán? Gabriel hallgatott. – Ronit úgy döntött, hazajön – mondta Samron –, de úgy érzem, te nemsokára megint elhagysz minket. – Még semmi sincs eldöntve. – Chiarával kapcsolatban azért remélem, már döntésre jutottál. – Amint lehet, összeházasodunk. – Mikor tervezed elmondani Leának? Gabriel megmondta. – Vidd magaddal Gilát – javasolta Samron. –Sok időt töltöttek együtt ők ketten, mikor te terepen voltál. Leának anyára lesz szüksége. És Gila a legmesszebbmenőkig anya. Gabriel és Chiara a villában éjszakáztak egy tóra néző szobában. Reggel mind összegyűltek a napsütötte teraszon a reggelihez, aztán mindenki ment a maga útjára. Jonatán észak felé ment, hogy csatlakozzon az egységéhez; Rimona, aki ismét az Amannál teljesített szolgálatot, délnek tartott, hogy csatlakozzék a sajátjához. Gila Gabriellel és Chiarával tartott. Kitették Lavont a megiddói ásatáson, aztán folytatták útjukat Jeruzsálem felé. Késő délelőtt volt már, mire odaértek a Herzl-hegyi pszichiátriai intézetbe. Az előcsarnokban dr. Bar-Cví várt rájuk, egy rabbi külsejű férfi hosszú szakállal. Az irodájában egy órán keresztül beszélgettek arról, mi lenne a legjobb módja, hogy közöljék a hírt Leával. Akinek kapcsolata a valósággal legalábbis törékeny volt. A bécsi képek évek óta pörögtek a fejében, akár egy végtelen videoszalag. Mostanában ide-oda sodródott múlt és jelen között, néha másodpercek alatt váltva egyikről a másikra. Gabriel kötelességének érezte, hogy olyan fájdalommentesen, amennyire csak lehet, de elmondja neki az igazságot. – Gilának általában reagálni szokott – mondta az orvos. – Ezért először inkább mi beszélünk vele. – Ránézett az órájára. – Most épp kint van a kertben. Az a kedvenc helye. Szerintem ott kellene sort keríteni a dologra. A tolókocsijában ült egy kőfenyő árnyékában. Sérült, sebhelyes kezében olajfaágat tartott. A haja, ami egykor hosszú volt és fekete, most rövidre volt vágva, és szinte teljesen megőszült. Üres tekintettel bámult maga elé, amikor Gila és az orvos beszélt hozzá. Tíz perccel később magára hagyták. Gabriel odament hozzá a kerti úton, letérdelt a tolókocsi elé, és megfogta azt, ami Lea kezéből maradt. Az asszony szólalt meg először. – Szereted ezt a lányt? – Igen, Lea, nagyon szeretem. – Jó leszel hozzá? Gabriel szeméből folytak a könnyek. – Igen, Lea, jó leszek hozzá. Lea elfordította a fejét. – Nézd a havat, Gabriel. Hát nem gyönyörű? – De igen, Lea, tényleg gyönyörű. – Istenem, de gyűlölöm ezt a várost, de a hó megszépíti. A hó feloldozza Bécset a bűnei alól. Bécsben havazik, miközben Tel-Avivra záporoznak a rakéták. – Ismét Gabrielre nézett. – Azért eljössz majd, hogy meglátogass? – Persze hogy eljövök, Lea. Akkor az asszony ismét elfordult. – Nézd meg, hogy Dani rendesen be van-e kötve. Csúszósak az utak. – Be van kötve, Lea. Óvatosan vezess hazáig. – Úgy lesz, Gabriel. Csókolj meg. Gabriel odanyomta az ajkát a sebhelyhez az asszony roncsolt arcán, és becsukta a szemét. – Az utolsó csók – suttogta Lea. Gabriel hálószobájának falát festmények díszítették. Három képet a nagyapja festett – ezek voltak az utolsó megmaradt munkái, amelyeket Gabriel fel tudott kutatni –, több mint egy tucatot pedig az édesanyja. Volt ott egy Egon Schiele stílusában megfestett portré is, amin nem volt kézjegy. Korán megőszült fiatal férfit ábrázolt, a halál árnyával sovány arca körül. Gabriel mindig azt mondta Chiarának, hogy ez egy önarckép. Most, mikor a lány ott feküdt mellette, elmondta neki az igazat. – Mikor festette a képet? – kérdezte Chiara. – Közvetlenül azután, hogy visszatértem a Fekete Szeptember hadműveletről. – Fantasztikus művész volt. – Igen – mondta Gabriel a festményt nézve. –Sokkal jobb volt nálam. Chiara hallgatott egy ideig. Aztán megkérdezte: – Meddig maradunk itt? – Amíg meg nem találjuk. – És az mennyi időt jelent? – Talán egy hónapot. Talán egy évet. Tudod, hogy van ez, Chiara. – Gondolom, szükségünk lesz néhány bútorra. – Miért lenne? – Mert egy műterem és egy ágy nem elég. – Dehogynem – felelte Gabriel. – Mi másra lenne szükségünk? 41 Párizs: augusztus A behatolást hajnali kettő óra harmincnyolckor észlelte a biztonsági rendszer százötvennégyes szenzora: azon tizennégy szárnyas ajtó egyikén volt elhelyezve, amelyek a hátsó kertből a házba vezetnek. A rendszer nem volt bekötve semmilyen biztonsági szolgálathoz, ahogy a francia rendőrséghez sem, csupán egy központi állomáshoz kapcsolódott a házon belül, ahol a nap huszonnégy órájában olyan biztonsági emberekből álló különítmények posztoltak, akik egykor mind a Szaúdi Nemzeti Gárda tagjai voltak. Az első biztonsági ember a riasztó néma jelzését követően tizenöt másodperc alatt odaért a nyitott szárnyas ajtóhoz, s ott azonnal kiütötte a hat csuklyás behatoló egyike. Tíz másodperccel később újabb két őr érkezett fegyverrel a kézben, akiket ugyanaz a behatoló lőtt agyon. A negyedik őr, aki odaért a helyszínre, egy huszonnyolc éves fiú volt, akinek esze ágában sem volt meghalni egy milliárdos vagyonáért. Azonnal felemelte a kezét, és megadta magát. A fegyveres a földre taszította a szaúdit, és ráült a mellkasára, míg vetett egy pillantást egy kis kézi szerkezet kijelzőjére. Bár balaclavát viselt, a szaúdi látta a szemét, aminek a színe a zöld erőteljes árnyalata volt. A zöld szemű egyetlen szó nélkül a széles központi lépcső felé intett, mire csapatának két tagja megrohamozta a feljárót. Harminc másodperccel később jöttek vissza egyetlen tárgyat cipelve a kezükben. A zöld szemű behatoló lepillantott a szaúdira, és a szeme közé nézett. –Mondd meg Zizinek, hogy ő lesz a következő – mondta tökéletes arabsággal. Aztán a pisztoly odacsapódott a szaúdi fejéhez, amitől azonnal elájult. Három nappal később a Marais-n, a rue des Rosiers-n megnyílt a Franciaországi Antiszemitizmust Vizsgáló Isaac Weinberg Központ. Mint a legtöbb olyan ügy, amely a franciaországi zsidósággal foglalkozik, a központ létrehozása is vitákat váltott ki. Jean-Marie Le Pen szélsőjobboldali Nemzeti Pártja az alapításhoz szükséges tőke forrását kérdőjelezte meg, míg egy prominens muszlim pap bojkottra szólított fel, és zajos tüntetést szervezett a nyitóünnepség estéjére. Harminc perc után bombariadó szakította félbe a partit. Az összes jelenlévőt, köztük Hannah Weinberget, a központ alapítóját és vezetőjét kiterelte az épületből egy francia terroristaelhárító rendőri egység, s az ünnepség hátralévő része elmaradt. Valamivel később Hannah Weinberg találkozott néhány barátjával egy csendes vacsorára Jo Goldenbergnél, lejjebb az utcán. Röviddel tíz után sétált vissza a rue Pavéen lévő lakásához, amit az izraeli nagykövetség kötelékébe tartozó biztonsági ügynök tartott szemmel. Felért, kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyokat. Egy pillanattal később csak állt ott, és nézte a festményt, amely a gyerekkori komódja fölött lógott, aztán lekapcsolta a villanyt, és aludni ment.