Könyvhuszonnyolc

– Tényleg Sarah-nak hívják, vagy máshogy kell szólítanom? Megpróbált válaszolni, de nem kapott levegőt. – A… nevem… Sarah. – Akkor így fogom hívni. – Miért… csinálja… ezt… velem? – Ejnye, Sarah. – Kérem… engedjen… el! – Attól tartok, ez nem lehetséges. A lány előre volt görnyedve, feje a két térde között. A férfi megragadta a nyakánál, és felhúzta, aztán felemelte a fátylat, és megvizsgálta a sérülést az arcán. Az arckifejezéséből nem volt világos, túl keménynek vagy túl elnézőnek tartja azt, ahogy a lánnyal bántak. Az visszabámult rá. Bőr katonai esőköpeny, kasmírsál, kis kerek teknőckeretes szemüveg: a sikeres zürichi pénzember iskolapéldája. Sötét tekintetéből számító eszesség sugárzott. Az arckifejezése hasonló volt ahhoz, ami akkor ült az arcán, amikor először találkoztak. – Kinek dolgozik? – kérdezte jóindulatúan. – Zizinek – erős köhögés jött rá –, én Zizinek… dolgozom. – Lélegezzen, Sarah. Vegyen hosszú, mély lélegzeteket. – Ne… üssön… meg… még egyszer. – Nem fogom – mondta a férfi. – De akkor el kell mondania, amit tudni akarok. – Én semmit sem tudok. – Tudni akarom, kinek dolgozik. – Mondtam már… Zizinek dolgozom. A férfi arca enyhe csalódottságról árulkodott. –Kérem, Sarah. Ne nehezítse meg a dolgot. Csak válaszoljon a kérdéseimre. Mondja el az igazat, és ez az egész kellemetlen epizód rögtön véget ér. – Meg fog ölni. – Sajnos, ez így igaz – mondta a férfi, mintha csak az időjárásról alkotott véleményére reagálna. – De ha elmondja nekünk, amit tudni akarunk, megússza a kést, és a halála a lehető legkevésbé lesz fájdalmas. Ha ragaszkodik a hazugságaihoz, élete utolsó óráiban a poklok kínjait fogja átélni. A kegyetlensége nem ismer határt, gondolta a lány. A lefejezésemről beszél, és annyi jóérzés sincs benne, hogy elforduljon. – Nem hazudok – mondta. – Beszélni fog, Sarah. Mindenki beszél. Nincs értelme az ellenállásnak. Kérem, ne tegye ezt magával. – Én nem csinálok semmit. Maga az, aki… – Tudni akarom, hogy kinek dolgozik, Sarah. – Zizinek dolgozom. – Tudni akarom, ki küldte magát. – Zizi keresett fel. Ékszert és virágot küldött nekem. Repülőjegyet küldött, és ruhát vett nekem. – Tudni akarom, hogy hívják azt a férfit, aki kapcsolatba lépett magával a saline-i strandon. – Én nem… – Tudni akarom, hogy hívják azt a férfit, aki SaintJeanban leöntötte borral a partneremet. – Milyen férfiról beszél? – Tudni akarom, hogy hívják azt a sánta lányt, aki elsétált a Le Tetou mellett Zizi vacsorapartija közben. – Én honnan tudhatnám a nevét? – Tudni akarom, miért figyelt engem a partimon. És miért döntött egyszerre úgy, hogy feltűzi a haját. És miért volt feltűzve a haja, amikor kocogni ment Jean-Michellel. Féktelen sírás tört fel belőle. – De hát ez őrültség! – Tudni akarom annak a három férfinak a nevét, akik motorral követtek valamivel később ugyanazon a napon. Tudni akarom annak a két férfinak a nevét, akik eljöttek a villámhoz, hogy megöljenek. És azét a férfiét, aki végignézte, ahogy felszáll a gépem. – Igazat mondok! A nevem Sarah Bancroft. Egy londoni művészeti galériában dolgoztam. Eladtam egy festményt Zizinek, és ő megkért, hogy dolgozzak neki. – A Van Goghról beszél? – Igen! – Marguerite Gachet az öltözőasztalánál? – Igen, maga rohadék! – És honnan szerezte a festményt? A hírszerző szolgálat szerezte magának, amelyiknek dolgozik? – Nem dolgozom semmilyen hírszerző szolgálatnak. Zizinek dolgozom. – Az amerikaiaknak dolgozik? – Nem. – A zsidóknak? – Nem! A férfi mélyet sóhajtott, aztán levette a szemüvegét, és egy hosszú percen keresztül elmélyülten törölgette az üvegét kasmírsáljával. – Tudnia kell, hogy nem sokkal Saint-Martinból való távozását követően négy férfi érkezett a reptérre, és felszállt egy magángépre. Kiszúrtuk őket. Feltételezzük, hogy ide tartanak, Zürichbe. Zsidók, nem igaz, Sarah? – Nem tudom, miről beszél. – Higgyen nekem, Sarah. Zsidók azok. Ezt meg lehet állapítani. Megvizsgálta a szemüvegét, és törölgette még egy kicsit. – Azt is tudnia kell, hogy ezeknek a zsidóknak a társai megpróbálták ügyetlenül követni magát az este, miután leszállt a gépről. A sofőrünk könnyedén lerázta őket. Láthatja, hogy mi is profik vagyunk. Felejtse el azokat a zsidókat, Sarah. Magára maradt. Újból feltette a szemüvegét. – Mit gondol, azok az úgynevezett profik, akiknek dolgozik, feláldoznák magáért az életüket? Mostanra már okádnák is ki az összes titkukat ide elém, a padlóra. De maga jobb náluk, ugye, Sarah? Zizi is látta ezt. Ezért követte el azt a hibát, hogy alkalmazta magát. – Az nem hiba volt. Itt egyedül maga követ el hibát. A férfi bánatosan elmosolyodott. – Most Muhammad barátom gondjaira bízom. Muhammad nekem dolgozott a 205-ös csoportban. Ismerősen cseng ez a név, Sarah? A 205-ös csoport? A kiképzői bizonyára említették magának a felkészítése során. – Még sosem hallottam. – Muhammad vérbeli profi. Emellett igen gyakorlott vallató. Maga és Muhammad nemsokára közös utazáson vesznek részt. Egy éjszakai utazáson. Éjszakai utazás. Ismeri ezt a kifejezést, Sarah? Mivel a kérdésre csak a lány sírása volt a válasz, a férfi maga felelt rá. – Isten az éjszakai utazás során nyilatkoztatta ki a Koránt a Próféta előtt. Ma éjszaka maga is megteszi a saját kinyilatkoztatását. Ma éjszaka el fogja mondani Muhammad barátomnak, hogy kinek dolgozik, és mit tudnak a megbízói a hálózatomról. Ha gyorsan elmond mindent, viszonylag könyörületes bánásmódban lesz része. Ha tovább hazudik, Muhammad leszedi a húst a csontjairól, és levágja a fejét. Megértette? A lány gyomrát összerántotta a hányinger. Bin Safik úgy tűnt, élvezi a félelmét. – Tud róla, hogy végig a karomat bámulta? Beszéltek magának a sebhelyemről? A roncsolt kezemről? – Újabb unott mosoly. – Elárulták magát, Sarah. Elárulták a megbízói. Kinyitotta az ajtót és kiszállt, aztán lehajolt, és vetett a lányra egy utolsó pillantást. – Egyébként majdnem sikerült a tervük. Ha a barátai megölnek azon a szigeten, azzal egy igen jelentős akciónk ment volna füstbe. – Azt hittem, maga Zizinek dolgozik Montrealban. – Ó, igen. Majd elfelejtettem. – Szorosan megkötötte a sálját a nyaka körül. – Muhammad nem fogja ilyen szórakoztatónak találni a kis hazugságait, Sarah. Valami azt súgja, hogy hosszú és fájdalmas éjszaka elé néz. A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán megkérdezte: – Miféle akcióról beszél? – Akcióról? Én? Én csak egy befektetési bankár vagyok. A lány megismételte a kérdést. – Mi ez az akció? Hol akarnak lecsapni? – Mondja ki az igazi nevem, és elmondom. – A neve Alain al-Nasser. – Nem, Sarah, ne a fedőnevemet. Az igazit. Mondja ki. Vallja meg a bűneit, Sarah, és én elmondom magának, amit tudni akar. A lány képtelen volt úrrá lenni a remegésén. Próbálta megformálni a szavakat, de nem volt bátorsága hozzá. – Mondja már ki! – üvöltött rá a férfi. – Mondd ki a nevem, te kurva! A lány felemelte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – A… neve… Ahmed… bin… Safik! A férfi elrántotta a fejét, mintha egy ütés elől térne ki. Aztán elismerően rámosolygott. – Nagyon bátor nő maga. – Maga meg egy gyáva gyilkos! – A saját kezemmel foglak megölni. – Mondja meg, mire készülnek. A férfi tétovázott egy darabig, aztán fennhéjázó vigyort küldött a lány felé. – Elég, ha annyit mondok, van némi elintézetlen ügyünk a Vatikánban. A bűnök, amiket a kereszténység és a Nyugat ellenünk, muszlimok ellen elkövetett, nemsokára végleg meg lesznek torolva. De maga nem fogja megélni ezt a dicsőséges tettet. Addigra már halott lesz. Mondja el Muhammadnak, amit tud, Sarah. Könnyítse meg élete utolsó óráit a földön. Ezekkel a szavakkal megfordult, és elsétált. Nevem Senki kirángatta a lányt a hátsó ülésről, s közben éterrel átitatott rongyot tartott a szája és az orra elé. A lány karmolt. Hadonászott. Hasztalan rugdosta a férfi acélkemény sípcsontját. Aztán hatni kezdett a szer, és ő érezte, hogy a földre rogy. Valaki elkapta. Valaki betette egy kocsi csomagtartójába. Egy arc villant elé, és lenézett rá, kíváncsi, furcsán komoly arc. Muhammad arca. Aztán lecsukódott az ajtó, és őt körülvette a sötétség. Amikor az autó elindult, elvesztette az eszméletét.