Első rész

Denver Jones a nevem, huszonöt éves, meglehetősen tehetségesnek és merésznek tartott ügyvédnő vagyok, akit meghívtak abba az ügyvédcsapatba, amelynek az lesz a feladata, hogy védje Ralph Maestrót – a megasztár filmszínészt – a gyilkosság vádjával szemben, ha netán őrizetbe vennék. Ralph Maestro gyönyörű – szintén filmcsillag – felesége, Gemma Summer Maestro halott. Arcba lőtték, éteri szépsége nincs többé. December elején járunk, és bár tűz a kaliforniai nap, a Maestroház kocsifelhajtója mellett már takarosan elterítették a műhavat. Nem lep meg, hiszen jártam már itt, cingár tizenkét éves lányka koromban, amikor megpróbáltam bevágódni a suli legnépszerűbb lányánál, Annabelle Maestrónál. Az akkor volt, de most most van, már nem vagyok tizenkét éves, ám sosem felejtem Annabelle szeplőit meg azt, ahogyan felhúzta az orrát. Évek óta nem láttam, a középiskola után megszakadt a kapcsolatunk, később azt hallottam, L. A.-ből Bostonba ment egyetemre, aztán abbahagyta, és New Yorkba költözött, ahol a divatszakmában forgolódik. Eltűnődtem, vajon hol lehet most Annabelle, hogy összefutunke. Nem sokáig maradtunk barátnők – sosem voltam neki eléggé menő –, túlságosan szerettem tanulni, no meg az ízlésünk is eltérő volt. Neki az jelentette a szórakozást, ha fel-alá mászkálhatott a Melrose-on meg a Robertsonon, hogy felfedezze és megvegye a legdivatosabb táskát vagy farmert, ez pedig engem nemigen izgatott. De még ha érdekelt volna is, akkor sem engedhettem volna 10 meg magamnak a hollywoodi hercegnők kedvteléseit – apám szabadúszó ügyvéd, anyám politikai aktivista háziasszony volt. Lényegében megkönnyebbültem, amikor Annabelle hanyagolni kezdett, és a hozzá hasonló, gazdag lányokkal kezdett lógni. Annabelle barátságának elvesztésén nemigen bánkódtam. Anyám örült neki, mert sosem kedvelte sem Annabelle-t, sem azt, amit képviselt. A hírnevet. A nagy vagyont. Az egész Beverly Hills-i életformát. Annál jobban örült, amikor összebarátkoztam Carolyn Hendersonnal, azzal a jófejű lánnyal, akinek az apja plasztikai sebész, a mamája ingatlanügynök volt. Amint befejezte az egyetemet, Carolyn gyakornoki állást kapott Washingtonban. Pillanatnyilag Gregory Stoneman szenátor személyi asszisztense. Változatlanul jó barátnők vagyunk, ha nem élünk is egy városban. Tartjuk a kapcsolatot, ami nem könnyű, mert mindketten eléggé be vagyunk fogva. Hála istennek az e-mailért meg az sms-ért. Carolyn megígérte, hogy az idén eljön L. A.-be karácsonykor, hiába dolgozik annyit, hogy mellette még én is munkakerülőnek látszom, pedig nem vagyok lusta. Alig várom, hogy vele lehessek, annál inkább, mivel mindketten nemrégiben szakítottunk a párunkkal, ami azt jelenti, hogy lesz miről beszélnünk. Carolyn azért tette ki a fiúja, Matt szűrét, mert az megcsalta őt – amin senki sem lepődött meg. Matt feltörekvő politikai újságíró volt, akiről (Carolyn kivételével) mindenki tudta, hogy nem tud a farkának parancsolni. Az én szakításom egészen más volt. Josh, a sikeres sportorvos elhagyott. Felpanaszolta, hogy nekem mindig a munka az első, ő csupán második. Ha visszagondolok, be kell vallanom, hogy igazat mondott, vagy egyszerűen nem szeretem eléggé. Három évig voltunk együtt, szóval a szakítás villámcsapásként ért, de nem lettem boldogtalan. Bevallom, hiányoznak a vasárnapok, amikor melegítőben faltuk az újságokat, hosszú és tempós kirándulásokat tettünk a Malibu Canyonban, néztük a tévében a Dextert, és egyenesen a dobozból csipegettük kedvenc kínai ínyencségeinket. A szex nem hiányzik, először is, nem volt olyan jó. Ahogyan minden új kapcsolatban, eleinte forró volt és szenvedélyes, de fél év múlva már unalmas és kényelmes lett. Hová lett a szenvedély? 11 Nem vagyok szakember, de az egyetemi éveim alatt azért akadt egy-két izgalmas kalandom – az egyik egy nős tanárommal, a másik egy igazi macsóval. A szex mindkét esetben tébolyítóan jó volt, így aztán tudok különbséget tenni. Bár a nős férfi szeretőjének szerepét nem nekem találták ki. Túlságosan sok a hazugság meg a bonyodalom. Néha azt hiszem, a kutyánknak Amy Winehouse-nak jobban hiányzik Josh, mint nekem. A keverék Amyt a Venice parton találtuk. Koszos kóbor kutya volt. Hazavittük, és kedvenc énekesnőmről neveztük el, mert olyan mély és szexi torokhangon morog, ahogyan a névadója énekel. Amikor Josh faképnél hagyott, Amyt megtartottam. – Láthatás pedig nincs – közöltem ridegen. Valójában persze azt szerettem volna mondani: „Te hagysz itt engem, seggfej.” Josh morgott a kutya miatt – no de ha annyira menni akart, hát hagytam, hadd menjen. Kész. Befejeztem. Nem szeretem elnyújtani a dolgokat. Ha valaminek vége, zárjuk le rendesen. Ezúttal anyám nem örült, kedvelte Josht, ahogyan a családom többi tagja, így a három bátyám is. Sajnálom. Josh bizonyára jó volt barátnak, de semmiképpen sem az a férfi, akivel le akartam volna élni az életem. De hogy ki lenne az? Az az igazság, hogy még nem találtam rá, és L. A.-ben nem valami ígéretes a felhozatal. Férfiakkal kizárólag mint kliensekkel találkozom, ezek pedig vagy nősek, vagy melegek. Aztán ott vannak a minden hájjal megkent, csillogó Porschékon vagy Mercedeseken járó ügyvédek, akik a húszéves, bimbózó modelleket vagy színésznőket részesítik előnyben. Nem mintha az én külsőm rosszul sikerült volna. Ha nem L. A.ben élnék, szerintem rendkívül vonzónak találnának. Hosszú, kissé aranyban játszó, gesztenyebarna hajam van, nagy, mogyoróbarna szemem, százhetven centi magas vagyok, és nyolcas méretű ruhát viselek (ami Beverly Hills-i mércével mérve nagy – az ország többi részén viszont kicsinek számít!). Oké, nem vagyok egy Pamela Anderson – és nem is akarok az lenni. Utálok mindent, ami mű – lett légyen ajak, kebel, arccsont vagy áll. Jujj! Mit képzelnek ezek a nők? 12 Úgy hallottam, Josh összeköltözött az új barátnőjével, valami anorexiás szőkeséggel, a sztárok stylistjával, akit az egyik klubban csípett fel. Nekem több eszem van. Pillanatnyilag nem érdekel semmiféle tartós kapcsolat. Úgy döntöttem, szórakozom egy kicsit, mielőtt felbukkanna Mr. Tökéletes. – Elkéstél – tolt le már a Maestro-kúria ajtajában a főnököm. A főnököm – Felix Saunders, ám az irodában a háta mögött csak Mister Cápafognak hívjuk, mert nemrégiben olyan vakító fehér koronákat csináltatott magának, hogy a napfény is fenékre ül rajtuk – tettre kész. Imponáló megjelenésű férfiú a római metszésű orrával meg égnek álló, dús, ősz hajával – amolyan fehér bőrű Don King. Ráadásul rajong a világos Brioni öltönyökért, a tarka ingekért meg a hegyes orrú, rikító színekben pompázó gyíkbőr cipőkért. A legtöbben érdekes embernek tartják. A Saunders, Fields, Simmons & Johnson ügyvédi iroda munkatársa vagyok. Náluk ügyvédbojtárkodtam egyetemista koromban, és miután letettem a vizsgáimat, szerződtettek. Három éven belül főmunkatárs lehetek. Nem szeretek dicsekedni – ez persze nem igaz! De jó vagyok, nagyon jó, és azt hiszem, Mister Cápafog szeret. Nem mint nőt, hanem mint a jobb kezét, akire mindig számíthat. A pasas briliáns ügyvéd, így aztán az évek során nagy műgonddal nem vettem tudomást a vakító fehér fogsorról, a fésülhetetlen hajról meg a túlságosan drága öltönyökről, és mindent megtanultam tőle, amit csak tudtam. Nagyszerű tanár, én pedig gyorsan tanulok, szóval jól sült el a dolog mindkettőnk számára. Arra számítok, hogy hamarosan a cégbe is bevesznek. Joshnak bizonyára igaza van, nekem első a munka, és most nincs is rá okom, hogy másként legyen. – Két perc aligha nevezhető késésnek – jelentettem ki élesen. Szeretem, ha enyém az utolsó szó. Mások ettől megőrülnek, de én élvezem. No és – nem szeretnék szerénytelen lenni – többnyire igazam van. – Gyere – mondta. – Vár a munka. Azért tartanak minden hájjal megkent ügyvédnek, mert az utóbbi másfél évben két hírességet is védtem, nagy sikerrel. Az első