Hatodik rész

A kézfogás Ralph Maestróval nem volt kellemes? A keze nagy volt, húsos és izzadságtól ragacsos. 32 Széles, kifejezéstelen arcán a felismerésnek nyoma sem látszott, amikor megszorította a kezem. De miért is látszott volna? Nem volt rá oka, hogy emlékezzen rám. – Őszinte részvétem – mormoltam tisztelettel. Akár ő tette, akár nem, a jövendőbeli védelem csapatának tagjaként remélnem kellett, hogy ártatlan. – Köszönöm – hümmögte. Gyakorlatilag tudomást sem vett rólam, nyomban Felixhez fordult. – A titkárnőd? – kérdezte, az ujjait ropogtatva. – Nem – felelte türelmesen Felix. – Denver a kolléganőm. Irodánk kiváló és megbecsült munkatársa, és biztosíthatlak, hogy nagyszerű lány, aki kitűnő munkát végzett nekünk. Kiváló, kitűnő! Kicsit kihúztam magam. Először hallottam ilyen elismerő jelzőket a főnökömtől, bár annak nem örültem, hogy „lánynak” nevezett. Nem lett volna inkább helyénvaló, ha „nőt” mond? Ralph Maestrónak ez sem imponált. – Szörnyen fiatalnak látszik – morogta. Egyáltalán nem keltette gyászoló férj benyomását. – És miféle név ez a Denver? Az én nevem, seggfej. Szóval eszedbe ne jusson gúnyolódni rajta. Nem tette, ahogyan Felix sem, aki már ismerte a dörgést. A nevem néhány hónappal azután került szóba, hogy beléptem a céghez. – Talán nem ártana, ha valami kevésbé különös nevet venne fel – mondta Felix. Különös? A Denvert sosem tartottam különösnek. Ellenkezőleg. Nagyon szerettem a nevem. A szüleim azt mondták, arról a városról neveztek el, ahol megfogantam, és a Denver nekem nagyon is megfelelt. A két nyomozó elhagyta a szobát, de a házban maradtak, az elülső előszobában dugták össze a fejüket, hogy hogyan tovább. Őrizetbe vegyék vagy nem? Ez volt a kérdés. Se fegyver, se indíték, se tanú. 33 Arra tippeltem, hogy nem veszik őrizetbe. Ralph Maestro híres. Befolyásos. Ismer mindenkit, aki számít. És Beverly Hillsben ezek a kapcsolatok mindennél fontosabbak. – Nem baj, ha fiatal az ember – mondtam könnyedén, ami talán nem volt bölcs dolog, mert attól fogva Mr. Maestro rám se hederített, akkor is Felixnek magyarázott, ha én kérdeztem valamit. Ha van, amit nem állhatok, az a szép, nagy, gömbölyű hímsovinizmus. Ralph Maestro ugyan nem volt gömbölyű – meglepően jó teste volt még mindig –, ám vitathatatlanul hímsoviniszta volt. Felmerült bennem a gyanú, hogy talán mégis ő tette. A gyönyörű felesége arcába lőtt. Megölte a szépségét és a jövőjét. Mindig rajongott a lőfegyverekért. Emlékszem, hogy Annabelle egyszer lecipelt az alagsorba, ahol zárt szoba rejtette Mr. Maestro fegyvergyűjteményét. Annabelle természetesen ki tudta nyitni az ócska zárat, azok közé a lányok közé tartozott, akik bármit megtettek, amihez csak kedvük volt, és mindig megúszták. És aznap éppen ahhoz volt kedve, hogy eldicsekedjen híres papája fegyvereivel. Úgy gondoltam, ideje felfrissítenem Mr. Maestro emlékezetét. A fenébe is! Nincs mit veszítenem. – Huh, Mr. Maestro – kezdtem. – Vagy szólíthatom Ralphnak? Haragos pillantást vetett rám. Nem, nem szólíthat Ralphnak, ez volt arra a filmsztár képére írva. – Még megvan az a fegyverszoba az alagsorban? – folytattam. – Tessék? – lepődött meg Ralph. – A fegyverszobája – ismételtem. – Miféle fegyverszoba? – hökkent meg Felix. Kis híján még a mentolos szájszagosító cukorkát is kiköpte. – Honnan tud arról a szobáról? – kérdezte Ralph, és olyan gyanakodva nézett rám, ahogyan az akciófilmekben szoktak a filmsztárok. Végre legalább figyelt rám. – Annabelle lánya a barátnőm volt – magyaráztam. – Együtt jártunk iskolába. 34 Most Felixen volt a sor, hogy csodálkozva nézzen rám: Hogyhogy ezt csak most tudom meg? – Maga Anna barátnője volt? – kérdezte Ralph, olyan hangon, mintha azt tudakolná: ez meg hogy volt lehetséges. – És járt a házamban? Feltűnt, hogy „házamat” mond, nem „házunkat”. Érdekes. – Úgy van – válaszoltam olyan érzéssel, mintha engem vallatnának. – Szóval azt állítja, hogy a lányom bevitte a magán fegyverszobámba? Ralph hangján érződött, hogy dühös, amiért Annabelle ilyet merészelt tenni. – Nyilván dicsekedni akart a maga kontójára – feleltem. – Tudja, milyenek a gyerekek. Ralph a fejét csóválta, mintha még most sem tudná elhinni. Közben alaposan szemügyre vettem az arcát. Kétségtelenül a filmvászonra született. Életnagyságúnál nagyobb volt, barázdált, szinte világítottak nagy, fehér fogai. Ralph Maestro olyan jóképű volt, mint a régi filmsztárok. És nem hiányzott belőle az a kisugárzás, amelytől Harrison Ford vagy Bruce Willis olyan vonzó. Határozottan szexi pasi volt, már ha az ember bukik az idősebb tagokra. De én nem. Én a fiatalokat kedvelem, akik tüzesebbek ennél a kivénhedt filmsztárnál. – Nem, nem tudom – biggyesztette az ajkát. – Milyenek? Ralph Maestro gúnyolódott. Szépséges felesége holtan feküdt odafenn, ő meg seggfejként játszotta az eszét, mert dühös volt két kislányra, akik évekkel korábban behatoltak a magánterületére. Hallgattam, mert tudtam, ha mondanék valamit, vehetnem a kalapomat. Márpedig nem akartam kimaradni ebből az ügyből, hiszen nagy lehetőséget láttam benne. Később befutott a média is. Nem mintha beengedték volna őket a házba, de még a hosszú, kanyargós, műhóval díszített kocsifelhajtóra sem. De a biztonsági kamerák mutatták, hogy tolonganak az utcán. 35 A rossz hír gyorsan terjed, és ez igazán szaftos volt. Egy gyönyörű asszony brutális meggyilkolása. Két filmes megasztár. Pénz. Hírnév. Hollywood. Ó, igen – igazi címlapsztori. Jó lesz felhívnom a szüleimet. Semmit sem utálnak jobban, mint ha váratlanul megpillantanak a tévében. Apám elszörnyedt, amikor jól fizetett védőügyvéd lettem. Szerinte az ő példáját követve, igazságos vádlónak, aztán kerületi ügyésznek kellett volna mennem. Természetesen nem értettem egyet vele. Embereket védeni kihívás, és a kihívások mindig feldobnak. Apám közvádló, méghozzá kiváló, és amikor a jogra mentem, nem szerettem volna, ha vele hasonlítanak össze. Nincs lélekölőbb, mint ugyanazt a hivatást választani, amelyben családunk egyik tagja már sikeres. Szeretem apámat. De hogy ugyanazt a munkát végezzem, amelyet ő? Szó sem lehet róla. Amint a hosszú és kanyargós kocsifelhajtón kifelé baktattunk, Felix hosszan és áthatóan nézett rám. Szokása volt. – Nos? – köszörülte a torkát. – Mindig a megérzésedre támaszkodom. Mit gondolsz, Denver. Ő tette, vagy nem ő? Elgondolkodtam a válaszon, mert tényleg nem voltam biztos a dolgomban. És hogy Ralph Maestro megölte-e a feleségét, tulajdonképpen nem számított. Mi a védői voltunk, és az volt a feladatunk, hogy mindenáron megvédjük Ralph Maestrót. – Nem tudom – mondtam habozva. – Az biztos, hogy nem látszik összetörtnek. Felix újabb cukorkát kapott be, most sem kínált meg. – Nem fogják őrizetbe venni – mondta mindentudón. – Jók az összeköttetései. – Gemmának is – mutattam rá. – De Gemma halott. Nagyon fogunk figyelni – tette hozzá Felix. – Légy éber. Megadtam Ralphnak a telefonszámod. Mondtam, hogy éjjel-nappal, bármikor elérhet. Hálásan köszönöm! Miért engem? A te készülékeddel mi van? – A média rá fogja vetni magát az ügyre – folytatta Felix. – De garantálom, hogy Ralphot nem fogják őrizetbe venni. 36 Megjegyzés, magamnak: Ha egyszer meg akarok ölni valakit, előbb celebnek kell lennem, és a bűntényt Beverly Hillsben kell elkövetnem. Filmsztárok bármit megúszhatnak. Legalábbis úgy látszik. Az újságírók tömege felélénkült, amikor kiléptünk az impozáns kovácsoltvas kapun. Felixet jól ismeri a média, és két, nagy port kavart ügyem után szeretem azt hinni, hogy engem is. Csakhogy mindig követem a főnököm utasításait, és most arra utasított, hogy legyünk határozottak, és zengő hangon csak annyit mondjunk: „Nincs mondanivalónk, emberek. Legyenek szívesek távozni.” Tudom, hogy hiúság, de szeretem látni a fényképem az újságokban. – Hé, Denver! – kiáltott oda az egyik riporter. – Neked mi az ügyről a véleményed? Egy kis spéttel kaptam oda a fejem. Az utóbbi néhány hétben figyeltem fel a fickóra a tévében. Nemrégiben jött át L. A.-be egy népszerű San Diego-i műsorból. Most itt volt a maga testi valójában. És meg kell mondanom, ez a test meglehetősen csábító volt egy szexre kiéhezett lány számára. Latino volt, pompás testtel, éjfekete szemmel és magabiztos mosollyal. Mi több – eléggé magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy letegezzen, ez pedig hízelgett állandóan elismerésre vágyó egómnak. Úgy véltem, jó lehet az ágyban – a latino férfiak általában jók – legalábbis azt beszélik. Hmm… talán ideje lenne kipróbálni. – Sajnálom, még nem látok tisztán – feleltem, magamra vonva Felix rosszalló pillantását, mert azt szerette volna, ha hallgatok. – És ha már tisztán látsz, felhívnál? – nyomta a kezembe gyorsan a névjegyét Mr. Latino. Felix kocsijához, a konzervatív, fekete Bentley-hez értünk. A főnököm beszállt. – Viszlát az irodában – vetette oda nyersen. Sarkon fordultam, és elindultam a kocsim, a négyéves ezüst Camero felé, amelyet a szüleimtől kaptam a huszonegyedik születésnapomra. – Csinos darab – mormolta Mr. Latino, aki a járdán követett. 37 Rápillantottam a névjegyére. Mario Riviera. Emlékezetes név. Azon tűnődtem, vajon emlékezetes-e másban is, különös tekintettel a kis életemből hiányzó szexre meg minden. Azt hiszem, szükségem van szexre. Biztos vagyok benne. – Kösz – mondtam könnyedén, érzékelve a férfi fű- és izzadságszagát. Hatásos keverék. Elképzeltem, hogy éppen futni vagy edzeni volt, amikor behívták dogozni, és nem volt ideje zuhanyozni. A gondolattól is izgalomba jöttem. – Mi lenne, ha később meginnánk együtt valamit – lépett közelebb Mario. Nyilvánvalóan éppúgy tetszettem neki, mint ő nekem. Hmm… egy ital – nem így szoktak finoman célozni a szexre? Dehogynem… és miért ne? Mert én hajlandó vagyok, annál inkább, mivel Josh egy gyorsvonat sebességével lépett le, belőlem meg hamarosan apáca lesz! – Rendben – mondtam könnyedén, és arra gondoltam, a pasi király, én be vagyok gerjedve, és mindketten szabadok vagyunk. Gyorsan a kezére pillantottam. Nem volt rajta gyűrű. Akkor oké – ami engem illet, benne vagyok.