Tizedik rész

Mario mindaz, amit csak elképzeltem. Sőt. Elképesztően szép rajta minden a csodásan formás lábujjaitól a sötét olajbarna bőréig. És a kockahasa! Világklasszis! Megőrülök a kockahasért. Azt hiszem, úgy vagyok vele, mint a pasik a női mellel. Bolondulok érte. Talán nem kellett volna ágyba bújnom Marióval azután, hogy először ültünk le egy italra. Valójában még randinak sem mondhatom. No de néhány koktél, és fújtak a józanésznek! Megvadultunk. Siettünk a lakására. Lázasan dobáltuk le magunkról a ruhadarabokat, és be az ágyba. Szerencsére Mariónál kéznél volt az óvszer, mert én nem voltam képes racionálisan gondolkodni. Aztán mindent bele! Ooolyan jó volt, szerettem volna, ha sosincs vége. Azt hiszem, ki vagyok éhezve pillanatnyilag a szexre, és Mario igazi mester. Először is a keze járt be mindent – hosszú, kecses ujjai villámgyorsan siklottak –, felderítették a legmegfelelőbb helyeket. Gyors volt, de elsőrendű, nyilvánvalóan tapasztalt a kulcsfontosságú pontok megtalálásában. 54 Úgy nyíltam meg neki, mint a vízre szomjazó virág. Alig vártam, hogy magamban érezzék egy férfit, egy igazi férfit. És Mario vitathatatlanul megfelelt minden várakozásomnak. Most alszik, és előbb szemügyre veszem a testét, aztán a házát. Az ember sok mindent megtudhat a másikról abból, ahogyan lakik, és minthogy Mario nem várt engem, imponáló, hogy a Fountainen lévő kis ház mennyire tiszta és rendezett. Nincs disznóól, csak néhány piszkos edény a mosogatóban meg egy gyűrött ing a fürdőszoba kövén. Minden más teljesen rendben. Ami pedig Mario ágybéli teljesítményét illeti… kétszeres, háromszoros HURRÁ! És még BINGO! Marióval természetesen már az első menetben elélveztem, ami nem mindig jön össze. Joshnak néha hetekbe telt, amíg eljuttatott az orgazmusig. Hmm… talán ezért vált a dolog mindkettőnknél rutinszerűvé. Unalmassá. És amikor egy kapcsolat unalmassá válik… Az abszolút igazság az, hogy Josh szakított velem, de becsületszavamra, több mint készen álltam a szakításra én is. – Hé! – kiáltotta hálószobából Mario. – Hol vagy? – Éppen kirabolom a lakásodat! – kiáltottam vissza. – Csak nem találok szinte semmi elvinnivalót két Santana CD-n meg Derek Jeter profi baseballjátékos autogramos fényképén kívül. Minek neked Derek… – Hosszú história – nevetett, és teljesen fesztelenül és meztelenül jött ki a hálószobából. Örültem, hogy szemérmesen én vettem magamra fehér frottírköpenyét, amelyet nyilván egy Vanity Fair rendezvényen újított, mert a hátára rá volt hímezve: A Vanity Fair hollywoodi különszáma. Igen, nagy húzás volt rákényszerítenem, hogy pucéran sétálgasson. Legeltettem a szemem a formás, meztelen testén, amely szép látványt nyújtott. – Jössz ide rögtön! – nyújtotta felém lustán a kezét. – Azonnal vissza az ágyba! Tetszett az esze járása. Vissza az ágyba, pedig alig egy órával korábban úgy estünk egymásnak, mint két begerjedt középiskolás 55 sulibuli után. De hát merek én vitatkozni? Mario Riviera éppen azt a fajta szórakozást nyújtotta, amelyet kerestem. No jó, valójában nem kerestem, inkább csak reméltem. Atletikus. Próbáltam nem okozni csalódást. Kalandvágyó. Magam is az vagyok. Kielégíthetetlen. Sajnos kezdek kissé kifáradni. Hosszú napom volt, és nem vagyok hozzászokva az ilyen vad és velőtrázó szexuális aktivitáshoz. A combom fáj, a mellbimbóm túlságosan érzékeny, és egyre vonzóbb a gondolat, hogy a saját ágyamban aludjak egyet. De, ó… édes… istenem! Mielőtt végiggondolhatnám, ismét az ágyban vagyunk, és Mario újra eljuttat a csúcsig, mindent belead. – Könnyű eset vagy – nézett le rám elégedett vigyorral, mert tudja magáról, hogy jó. – Könnyű eset? – vigyorogtam én is. – Ez sértés? – Nem – mondta könnyedén. – Éppen annyira szereted a szexet, mint én. És megmondom, mit bírok benned: nem játszod meg magad, mint sok lány. Ez most jó vagy rossz? Nem kérdeztem meg, mert nagyon kellemesen éreztem magam ezzel a pasival, akit alig ismerek. Ami nevetséges, mert lehetne szatír, sorozatgyilkos, tolvaj vagy… Elég! Mindig is túlzottan élénk volt a fantáziám, gyakran sodort nagy bajba. – Azt hiszem, ideje mennem – kockáztattam meg. – Már régen le kellett volna feküdnöm. – De hiszen az imént feküdtünk le – vigyorgott kéjesen Mario. – Éhen halok. Mi lenne, ha bedobnánk egy burgert? Nyami! Kaja! Be kell vallanom, hogy nagyon éhes vagyok, a jó szextől mindig megjön az étvágyam. Mielőtt válaszolhattam volna, a táskám mélyén megszólalt a mobilom. Előkotortam, felvettem. Hiba volt. 56 Ralph Maestro hívott. Hajnali kettőkor. A fenébe! Miért is vettem fel? Mert ez a munkám. És Mister Cápafog este tíz után nem érhető el. – Tessék – mondtam kissé nyűgösen. – Minden rendben? – Beszélnem kell magával – mondta Ralph kissé nyersen, mint mindig. – Hajnali két óra – jeleztem, bár nyilván ő is tudta. – Most rögtön ide kell jönnie – mondta, és letette. – Ki volt az? – vette fel a kíváncsi riporter szerepét Mario. – Egy féltékeny szerető – ködösítettem, és már bújtam is a farmeromba, miután hiába kerestem a padlón a tangámat. – Nem hiszek neked. – Persze hogy nem – feleltem. Rájöttem, hogy muszáj mennem, ha Ralph hív. – Nem is kell hinned. Mario hosszan, kíváncsian nézett rám. – Más vagy, mint a legtöbb lány, akit ismerek – mondta. – L. A.-ben élünk, szóval, hála istennek – vágtam rá. – Egyenes vagy – mondta. – Azt hiszem, ez tetszik nekem. – Ebben az esetben – mondtam tömören – köszönöm az emlékezetes szexet, de attól tartok, mennem kell. Kirobbant belőle a nevetés. Nevettem én is. Aztán hozzám hajolt, és szájon csókolt. Hosszú és forró csók volt – nagggyon finom. – Majd hívlak – ígérte. – Rendben – bújtam bele a cipőmbe. – De ne várj sokáig. És máris kinn ültem az autómban, és indultam a Maestro-kúria felé. Ralph Maestro hatalmas szivart szívott, a fekete füst szinte betöltötte a nappalit. Vörösesbarna, nehézselyem köntöst viselt fekete paszpóllal. A lábán ugyanilyen papucs. Ismét úgy éreztem, egy gyászoló férj nem ilyen. Bizonyára ez számomra a köntöst viselő férfiak éjszakája, de az egyszerű fehér frottír valahogy jobban tetszett Marión. Ami alatta volt, az meg pláne. 57 – Üdv – mondtam, visszafojtva az utálom-a-szivarfüstötköhögést. – Úgy fest, mint akit most kúrtak meg alaposan – jegyezte meg Ralph. Nem az az ember, aki gondolkodik, mielőtt beszélne. Úgy döntöttem, nem veszek tudomást szexista megjegyzéséről. – Mit tehetek önért, Mr. Maestro? – igyekeztem megtartani a kliens-ügyfél viszonyt, miközben kíváncsi lettem volna, vajon tényleg meglátszik-e rajtam a belső ragyogás. Nyilván meglátszott. – Felülhet egy gépre, és New Yorkba repülhet – felelte tárgyilagosan. – És miért tenném? – kérdeztem. Megszoktam, hogy ne lepődjek meg a kliensek óhajain, ám a repülés New Yorkba hajnali kettőkor számomra is újdonság volt. – Mert – kezdte lassan Ralph – ismeri a lányomat, és nem tudom őt elérni. Szóval a maga dolga lesz, hogy megtalálja, és idehozza. – Mr. Maestro, Ralph – feleltem bizonytalanul. – Évek óta nem beszéltem Annabelle-lel, nem is láttam, így nem hinném, hogy… – Már beszéltem Felixszel – szakított félbe úgy, hogy éreztem, bármit mondanék, úgysem számít. – Ő is úgy gondolja, hogy Annabelle-nek itt kell lennie. Azt is gondolja, hogy maga az egyetlen, aki erre rá tudja venni. – De… – kezdtem. Ralph nem volt abban a hangulatban, hogy végighallgasson. – A laptopján ott az e-jegy – mondta gyakorlatiasan. – United. Reggel hét. – Átadott egy kinyomtatott papírt. – Ez Annabelle címe és telefonszáma. Üzenetet hagytam a rögzítőjén, hogy maga már úton van. Ezzel arcomba fújta a büdös szivarfüstöt, és intett kegyesen, hogy elmehetek. – Jó éjt – zárta le a további beszélgetést. Forrt bennem a düh, amikor eljöttem a Maestro-kúriáról. Mit képzel Ralph, ki vagyok én? Kifutólány? Miért éppen én?